Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-05-02 / 18. szám

567 a kathedrában, de azon kívül szerették magukról a papi bélyeget letörölni. Múltról beszélek, pedig talán a jelen időalakot is használhatnám. Meglehet. Az úgynevezett művelt s még inkább a félművelt osztályban bizony még ma sem valami erősen lobog az Ur házához való szeretet lángja, valamint a vallási kérdések s a vallásos élet iránti érdekeltség távolról sem hasonlítható némely külföldi s kivált protestáns népek érdekeltségéhez. De még is. Talán forduló ponton vagyunk. Ma már nem divat a vallással játszani, annyival inkább abból gúnyt űzni. A mai kor fiai gyenge vallásos neveltetésben részesülvén, ők maguk nem vallásosak, de már némelyik szeretne vallásos lenni. O maga nem lehet, de gyermekét már szereti vagy legalább óhajtaná vallásossá tenni. Néhány évtized alatt sok mindenen keresztülmentünk és sokat tanultunk. Egykor országunk minden bajának, betegségének gyógyszerét a politikai intézmények változásától reményiettük: ma már, úgy látjuk, hogy a nemzet csak ugy lehet egészséges, az ország csak úgy virulhat fel, ha annak minden egyes fia szellemileg, erkölcsileg, lehetőleg egészséges ; az egészséges élethez pedig okvetlenül megkívántatik a vallásos nevelés. Az egyházakat ma már épen a legműveltebb része a nemzetnek nem úgy tekinti, mint a középkorból reánk maradt avas intézményeket, hanem mint a modern államok és társadalmak legerősebb s legbiztosabb horgonyait, a papokat nem mint a nép butitóit, szolgaságban tartóit, hanem mint a társadalomnak helyes irányban vezető kalauzait. Ha a föld időnkint meg-megrendül lábaink alatt, s a socialismus, nihilismus, munkáskérdés ijesztő rémei lel-fellitik fejüket : még bízunk a szuronyokban, mint a társadalmi rend támaszaiban ; de egyszersmind érezzük, hogy ezek a támaszok nem tartósak s nem biztosak ; érezzük, hogy teljes biztonságot csak az a hajó nyújthat a művelt emberiségnek, melynek kormányzója Krisztus, s mely már két ezer év viharaival képes volt dacolni. Ez fejti meg előttünk azon tiszteletet, melyben mai napság az egyház főpapjai részesülnek. A közelebbi évek alatt többször közöltük a két protestáns egyház főpásztorainak látogatásait s örömmel tapasztaltuk, hogy készséggel vitte elibéjök kiki valláskülönbség nélkül, tisztelete adóját. Templomaink a fővárosban igaz, hogy rendes vasárnapokon nem túlnépesek, de a nagyobb ünnepek alkalmával három-négy annyi buzgólkodási helyre volna szükség s bizonynyal mondhatjuk, hogy sokakat, és pedig épen a társadalom fensőbb rétegéhez tartozókat, nem a szokás vagy feltűnési vágy, de az őszinte vallásos buzgóság vezérel az Ur házába. Ezen katholikus polgártársainknál is 568 ébredező vallásos hangulatnak tulajdonítjuk mi, hogy készséggel ragadják meg az alkalmat a magyar kath. Sión legfőbb őre előtt tiszteletük kifejezésére. Érzik, hogy a midőn egyházuk ezen agg szolgájának tiszteletet tesznek, egyszersmind a vallásosság geniusa előtt fejezik ki hódolatukat; s érzik, hogy a midőn a vallásos érzést ápolják, egyszersmind hazánknak s társadalmunknak is jó szolgálatot tesznek. Valóban jót! Mai napság a fővárosok adnak egy-egy nemzet gondolkodásának s cselekedeteinek irányt. Örvendünk egy-egy falusi gyülekezet körében nyilvánuló jelenségei felett a vallásosságnak ; de ezek nem fogják a nemzetet helyesebb irányra terelni. Ha ellenben a főváros vezéremberei s a fővárosi sajtó sorompóba lépnek az eláradt vallástalanság, ledér erkölcstelen irány ellen, annak üditő hatását az ország legtávolabbi községe is megérzendi. S ezen hódolatból még egy tanulságot menthetünk Korunk a szakrendszer kora. A mai kor nem kiván az embertől sokfélét, de kíván egyből sokat. Megkívánja, hogy ki-ki a maga hivatását, munkakörét lehetőleg kitűnően betöltse, mindkét kezét az eke szarván tartsa. És a ki ily módon hivatását — legyen az szerényebb vagy csillogóbb, — híven betölti, az polgártársai elismerésére, tiszteletére bizton számithat. Simor — mint mondók — semmi egyéb nem volt, mint pap, de az oltár körül, a mely mellé időnkint állíttatott, — mindenkoron híven szolgált és ím ezen hű szolgálataiért százezerek nyilvánítják elismerésüket. Azok az oltárok, melyek körül lapunk olvasóinak nagy része forgolódik, kétségkívül sokkal szerényebbek, s nem oly magas hegyre épitvék, mint az esztergomi bazilika oltára, de a ki a rábizott szentségek körül híven sáfárkodik, hivatásának egész embert szentel : attól a mai kor nem fogja a tehetségeihez s érdemeihez mért jutalmat megtagadni. De hát utoljára is — kérdhetik olvasóink — mit nyerünk mi protestánsok a katholikus hitéletnek, egyháziasságnak felelevenülésével? Sőt megfordítva, nincs-e okunk e miatt aggódni ? A bigottság, a vallási fanatismus terjedése igenis szomorúsággal, aggodalommal tölthet el bennünket ; de a most említett mozgalom élén állók nevei kezességet nyújtanak arra nézve, hogy itt nem a bigottság erősbödéséről, hanem a vallásos kedély megújhodásáról van szó. Már pedig az igazi vallásos kedély tiszteletreméltóbb s áldásosabb, még ha az a római katholicismus alakjában nyilatkozik is, mint a protestántismus cégét viselő hitetlenség. De meg ne feledjük, hogy a reformatio hivatása nem az ágostai vagy helvét hitvallásnak örök érvényűvé tétele volt, hanem az 551* PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP.