Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1886-04-11 / 15. szám
467 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 468 sem ritkaság, hogy teljesen bűntelenek.") A hol kathol. misszionáriusok jelennek meg, róluk az mondatik, hogy jöttek, láttak és győztek, utazásaik valódi diadalmenetek. S csudálatos azon változás, melyet mindenfelé létrehoznak : a kemény szivek meglágyulnak, a tigris vadsága helyt enged a bárány szelidségének; lábaik alatt a vadon is virágzik, s a honnan távoznak, szomorkodik a föld s nap is elrejti tekintetét. S nemcsak egy Xavier, Nobili, Ricci s mások, hanem az u. n. »dii minorum gentium« is telvék az angyali vallásossággal, apostoli hősiességgel, hősi feláldozással, mintaszerű alázattal s atyai gyöngédséggel, ugy hogy keresztyének és pogányok egyaránt labat csókolnak ezen ^apostolok* nagy megelégedésére. »A római missziói irodalomnak önmagasztalása, * mondja helyesen Wameclc, »annyira superlativ módon lett általánossá, hogy az egész római misszió mintegy tömjénfüstben jelen meg; e miatt a vád nem az egyes miszszionáriust éri, hanem a római rendszert, mely a történészt az önmagát dicsőitő egyháznak szónokává teszi. Önkénytelenül oly szokás fejlődik ki, a mely aztán az egyházi nevelés utján törvényként száll az utódokra: hogy mindent el kell hallgatni, a mi árnyékot vethet az egyház dicsőségének nimbusara, és mindent túlozni kell, a mi ezen dicsőséget nagyobb nimbussal veheti körül.« »A római misszió növeli a romantikus nimbust, és egy legendaszerű irálynak veti meg az alapját. Mig a prot. missziói irodalomban a józan bírálat, a régi és ujabb missziói tudósításokat értékükre igyekszik leszállítani s a valódi tényállást kimutatni, addig az ultramontán történetírás a régi legendaszerű följegyzéseket a józan észszel ellenkező módon szentesíti s valódi történetként hirdeti. Csudákra van szükség, ép azért meg is történnek azok, még pedig nem oly bibliai csudák, melyek ma is az ima meghallgatásának tulajdonitatnak, hanem regényes és babonás csudák sin majorem Jesuitarum glóriámé Ezen Ízléstelen és gyermekies csudabogaraknak elősorolásától e helyütt tartózkodunk, de ezek Warneclc könyvében utána olvashatók. Nem kevésbé föltűnő a római dicsekvés a misszionáriusok vértanuságával, mi mellett szívesen ismerjük el, hogy a kath. egyháznak igazi vértanúi is vannak, mely az elismerést az evang. egyház áldozataival szemben soha sem viszonozza. Ha Livingstone, a kin még Marshall sem talál kifogásolni valót, azon szép és alázatos vallomást teszi: »Az emberek áldozatról beszélnek, melyet én állítólag hozok, a midőn életemnek nagy részét Afrikában töltöm; lehet-e azt áldozatnak nevezni, a mi nem egyébb némi viszonzásnál az-isten iránti tartozásért, melynek soha sem tehetünk eleget ? Soha sem kellene áldozatról beszélnünk, tekintve azon nagy áldozatot, melyet az hozott, ki Atyjának trónjáról leszállva, önmagát érettünk áldozta fel,« úgy hiába keresünk hasonló vallomást a római miszsziói irodalomban, hol mindig csak a misszionáriusok túlzott »önfeláldozásáról* van szó, még ott is, hol hatalmas pártfogás alapján gondtalanul töltik napjaikat, mint p. o. a philippineken. Egyszerű utazások »terhes merészségekké,* s a hivatásnak természetes nélkülözései »csudalatraméltó feláldozássá* válnak Hasonló módon, mint Német- és Olaszországban »a vatikáni fogoly« szalmájáról s a kath. egyház ^diocletiáni* üldözéséről beszélnek, költetnek a misszionáriu-ok vértanúi legendái, melyekben azoknak szenvedései hallatlan módon rajzoltatnak. Ha pedig nincs mit magasztalni, ha a tények nagyon is a római misszionáriusok eredménytelenségéről tanúskodnak, ez esetben ilyen beszédmódok segítenek : 6) Ezt különben már Pelagius is állította. »az érdemet nem az eredmény alapján kell mérlegelnünk ; az isten szereti szolgáinak türelmét szenvedések által próbára tenni, hogy eredményte'en működésük által megmutassa nekik, miszerint a győzelem egyedül az ő kegye'mének tulajdonítandó.« Azonban mért nem alkalmazza a római egyház ezen tételeket az evangélomi missziókra is ? Végül Warneck érdemdús vizsgálódásaiból még egy néhány adatot hozzunk fel, melyek forrásszerű értékkel birván, a római missziói gyakorlatot élesen megvilágítják. Marshall szerint a protestantismus Ceylonra anynyit költött, hogy elégséges volna az egész kath. miszszió ellátására egy negyed századra. Nehéz feladat a római missziót felülvizsgálni, miután elvénél fogva soha sem számol be nyilvánosan, de megbízható adatok alapján a kath. misszió eltartása évenként 16 millió, az az 25 év alatt 400 millió márkába kerül. A Ceylon szigetén dolgozó 5 prot. missziói társulat 1875-ben 550, 523 márkába került, a mi 40 év alatt legfeljebb 15 millió márkát tenne — és mégis »kath. írók nem túloznak!* Azon magasztalások, melyekkel Marshaü Xaviert, Riccit s másokat környezé, hivatott oldalról régen értékükre szállitattak le, s kath. írók is elismerték, hogy Xavier erőszakos rendszabályoknak alkalmazása által végezte a hittérítés művét. Nobi'i térítéséről Indiában az mondatik: »szeretném azon érzelmeket rajzolni, melyeket ezen gyermeki egyház szemlélete s az általa megnyert angyaloknak kegyessége bennem ébresztett .« Pedig rég bebizonyított tény az, hogy azon »angyalok* pogány kasztszokásaikat megtartották, s hogy gyakran elestek, a midőn előttük Nobili kétszinűsége nyilvánvalóvá le:t, ki elvetendő alkalmazkodási gyakorlatában Brahmannak mondotta magát s homlokán annak jegyét is viselte. Jav de Britoról Indiából oly számos térítésről beszélnek, hogy megszámlálása alig lehetséges ; Marshall szerint a megkereszteltek száma 200,000-et tesz, mig a kath. Henrion e számot 20 ezerre szállítja le, s most már kérdjük, kinek van igaza ? És Dubois apát, ki 35 évig működött mint misszionárius Indiában, egészen másként beszél az indiai kath. eredményekről, mint Marshall, midőn kimutatja, hogy az ottani kath. keresztyének legnagyobb részt nem egyébb, mint a keresztyénség üres árnyékképe, s az 1784-iki üldözés alatt egyetlen egy sem mutatott bátorságot hitének bevallására és a vértanuságra, a mit ezen valóban részrehajlatlan biró mint hallatlant nevez meg az egyháztörténetben. Ha Marshall-nak, ki nem számol az évenkint megkeresztelt keresztyének ezreivel, igaza volna, akkor Indiában, mint Warneck kimutatja — 40 millió keresztyénnek kellend lenni és még is ugyanazon Marshall később csak 1 millió ind: ai katholikusról szól, sőt 1857-ben csak 875 ezerről. Ez pedig nem egyébb nagy túlzásnál, vagy pedig ama 40 millió keresztyén, kik mint angyalok és a hitnek csudálatraméltó mintái magasztaltattak, nagyobb részt elestek ! S másutt sem áll másként a dolog. Délamerikában, hol a katholicismus 400 éven keresztül minden prot. verseny nélkül működött, kath. bizonyságok nyomán is gyenge alapokon nyugszik a keresztyénség, s a papoknál és laikusoknál észlelhető vallási és erkölcsi hanyatlás nagyon is bizonyítja azt, hogy a romanismus ott semmi erkölcsileg megujitó és szellemileg emelő hatást nem gyakorolt. S ugyanazt mondhatni a Congo teréről s a philippinekről. Hol mindkét misszió egymás mellett működik, ott az erkölcsök komolysága nem a római misszió részén keresendő. Tahiti példája sok másról tesz bizonyságot. Ott — Marshall bizonysága sze-30