Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-03-28 / 13. szám

4-77 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 478 annyiban különbözött a cs:

pkebokor aljától, mert szegény édes anyám minden héten megsikálta és behintette sárga poronddal. Annak a háznak legnagyobb ékessége : a szülői szeretet volt. Ennek a jogán kérem azt a gyászkeretet. Nem a nyilvánosság egy közlönyének szerkesztője adja a kiváló érdemnek : a gyermeki hála adja a szülői szeretetnek ; az ötvenes évek nyújtják a kilencvenkét esztendőnek ; a véletlen által Erdély első cathedrajába emelt íiu meghajlik a tán egyik osztályba sem sorozható egyház papjának emléke előtt; a fiú adja az édes apának ; az élet a halálnak; a kegyelet az örökkévaló világoknak. Szivem jogán kérem, hogy az ördög-kereszturi néhai pap nevét gyász.keretbe foglalhassam. . . . Nem volt különb a többi ötszáznál az egyházkerületben, midőn arra a pályára lépett, melyről igy szólott a megváltó : »ime, elbocsátlak titeket, mint a báranyokat a farkasok közéi* De kivált közülök az istennek ama különös kegyelme által, hogy emberöltőket látott elhullani maga mellől; államokat, trónokat látott összeomlani ; megvá'tozott a világ, az élet, uj társadalom formálódott a romok felett, lassankint látta sirba hullani kortársait és ő, ki a mult század végén született, kinek bölcsője felett a nagy francia forradalom harci riadójának egy accordja ott zendült a szellők szárnyain : mint egy agg patriárkha megérte jelen-századunknak is majdnem a végét. . . . Az én édes apám tanu'ásában nem emelkedett fölebb a »c'assis primae«-n, de meg volt áldva tudásszomj ösztönével, erős fejjel, mely gyenge volt a memorisálá^ban, de kérlelhetetlen az Ítéletben és határozott a dolgok erkölcsi rendje felett; benne a logica nem tudomány volt, melyet prae'egálni kell, hanem élet-szabaly, melyet meg kell valósítani a gyakorlatban ; vallása nem dogmákból állott, hanem a sziv érzelmeiből. Mert az én édes apám csupa szivből áUott. A szellem minden functióit a szive végezte. A szive tette emberré, hazafivá, pappá, család-atyává. A szivével kisérte az emberiség fej'ődését, hazájának sorsát. Régi divatú ember módjára, ismerte az akko'i tudomány mélységeit, de egy derült órát, egy jókedvű mosolyt többre becsült ezer ráncolt homloknál. Epicureusi természet volt az essenusok egyszerűségébe oltva Szenvedélyes és hajlandó a könnyelműségre, hirtelen haragú, de gyorsan kiengesztelődő; nem követelt semmit, de doígozo't sokat, mint egy napszámos és szemei ragyogtak a boldogságtól, ha cőkös fehér kenyeret adhatott kicsiny családjának és édes anyám puha kalácscsal rakta meg az asztalt sátoros ünnepeken. Ennek a könnyű gondolkozásnak tulajdonitható, hogy harminckét éves korában még senior volt a maros-vásárhelyi collegiumban és az élet komoly oldaláról csak akkor kezdett eszmélni, midőn Kö'eles professor igy szólott hozzá : »Keed pedig már menjen el innen, mert elég vén.« És akkor, kezében egy palcával, neki indult az országnak, és a ki a Nyárád-völgyén, Murokországban, a tiszta székely magyar nép között nőtt fel : letelepedett a régi Dobokamegyének Ördög-Keresztur nevű oláh falujában, melyben éveken keresztül ürességben volt a papi állomás, mert az összes fizetés, egy szalmás kunyhón kivül, 20—30 hold canonica-portio volt, melyet a papnak kellett megmívelni, ha meg akart élni. Es az én apám megélt. Fölnevelte egy fiát és egy leányát. Volt ökre, tehene, juha. Anyámnak libája, pulykája, csirkéje. Paraszt felfogás szerint: vagyonos ember hírében állott, mert nem éheztünk és ritkán voltunk rongyosak, mezítláb pedig soha sem jártunk. Oh, de minő áron ! Hát azért tanul egy ifjú két évtizeden keresztül mindenféle bölcsességet; azért lesz Krisztus fe'séges evangyéliomának hirdetője : hogy kezébe kapát, fejszét, kaszát vegyen ; trágyát hordjon, szántson, vessen ? Oh, emlékszem azokra a hő nyári napokra, midőn szegény öregem ott izzadott a diilőn és aratott, mint egy napszámos ; télen saját kezével vágta a fát, hogy mi melegben lehessünk ; emlékszem a kopott darócra, mely sehogy sem akart lusonlitani a palásthoz, és azokra a kérges kezekre, melyek j>bb körülmények között, arra lettek volna hivatva, hogy könyvet írjanak, és igy eldurvultak a kaszálás nehéz munkájában. Oh, legyenek áldottak elhaló porukban! Aztán vannak, kik legyalázzák a szegény falusi kálvinis'a papot: hogy nem miveli magát, hogy elmarad a világtól, hogy rusticus lesz. Lehetnek, kik önmaguk az okai s ezek megérdemlik az Ítéletet. De a leggyakoribb eset hogy a mindennapi é'et szükségei vonják el felséges hivatásától. N^héz do'og, elmei ülni az evangyéliom tanulmányozásába, ha gyermekeink ruhátlanok. Nehéz dolog olvasni Piátont, Plutarch .t, Dantét, Miltont, ha lelkünket nyomja a felelősség terhe, hogy családunk éhezik. Kicsoda fog prédikátiót írni, ha a szántás ideje elérkezett, ha érett gabonájának kalásza letörik az al itt a tulérettség miatt? Jó öltözet lehetett a szőrruha, jó táplálék a vadméz, de a tizenkilencedik században maikimentek a divatból és a prófétákat ma már lecsufolják, és kinevetik. Es dacára szegénységének, és a sok testi, lelki törődéssel járó dolognak, munkálkodásnak, a jó szónok és ügyes ember hírében á'ló papot ifjabb korában számos jó egyház hivta meg, hogy cseréljen ecclesiat. Ám. semmi ígéret, semmi biztatás nem birta rávenni, hogy elhagyja azt a kis falut, mely neki először adott menhelyet, azt az egyházat, mely először nyuj'ott bár sok verejtékkel megáztatott kenyeret. Az én életemben ís volt egy idő,- midőn kérten, könyörögtem, hogy özvegy-asszony nővéremmel költözzenek be hozzám, és együtt élve, neveljük fel két kis árván maradt gyermekemet. Az öreg elérzékenyedett. »Már fiam, mondá, nagy megpróbáltatás ért: testvéred menjen be hozzád, segítsen rajtad : de én itt maradok ; nem tudok én járni — flaszteren !« És ott maradt. Azokat a berkeket, melyeknek minden lombját ismerte ; ismerte az erdők titkait, a patakok forrását, a gyógyító füveket; azt a helyet, me'y édes anyám áldott szivét magába fogadta, mely őt látta az erő teljességében: nem tudta elhagyni hajlott korában, az élet alkonyán. 1825-ben október 18-án kapta a consensust, esperes Mihályi Mihálytól, 1826-ban felszenteltetett Tordán : és igy teljes hatvan esztendeig szolgált az ügynek, melynek mi is a nekünk adatott erőkkel igénytelen munkásai vagyunk. Most már megpihent. Álma legyen csöndes; emléke áldott! É'etem, munkásságom, nemes becsvágyam hazámé, anyaszentegyházamé, forrón szeretett kis családomé; de ha lelkem feloldódik kötelékeiből, ha szivem nyugodni vágyik: a hala és kegyelet szárnyain oda repülök abba a kis faluba, melynek földje drága, mert bölcsőm ott ringott, és szent, mert áldott szülőim szerető szive ott pihen ! Szász Gerő.