Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-03-14 / 11. szám

253 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 327 lelkésztársunk találkozik is olyan, a ki épen az egymástól elütő szabályzatok nyűge miatt kerül abba a keserű helyzetbe, hogy jogos várakozásától eliittetik, vájjon, anyagi, erkölcsi és szellemi tekintetben minő sérelem ejtetett ez által az illetőn? Ki fogja azt pótolhatni valaha e földi életben, nem egyes ember, de maga az egyház egyeteme? Ki vállalja érte magára a felelősséget? Az egyházkerületek, a convent, vagy a zsinat? Alig hiszem ! Ki törődnék ma egyes ember bajával?! Pedig nem állítok sokat, ha kimondom, hogy ilyen áldozat eddig is már nemcsak egy vagy kettő akad; szaporodik azok száma országszerte. Hogy mi lesz ennek a következménye ? nem nehéz belátni. Az egyházra bizonyára semmiképen nem származhatik belőle semmi jó; ebben G. Gy. is igazat fog nekem adni. De menjünk tovább! A »Nyilt levél« irója azt mondja: »Egy ilyen actionak (már mint t. i. a kérvényezési H. I.) még akkor sem tudnék barátja lenni, ha célhoz vezetne. De nem is vezet célhoz, miután illetéktelen emberek bármily monstrosus kérésének is mindaddig nem adhatna helyet a convent, a míg a 188. § érvényben áll.« (Lásd e lap m. évi 48-ik számának 15 14-ik oldalát 1 H. I.) Mielőtt a dolog érdemébe bocsátkoznám, egész tisztelettel tiltakozom ugy az »illetéktelen embereké mint a *monstrUosns<i*) kifejezés ellen. Ha nem több, csak a mint én számítottam, 3—400 lelkész és tanár ez őket legközvetlenebbül érintő ügyben, tiszteletteljes, komoly hangon, egy felettes hatósághoz kérvény nyel fordul, s hivatkozva a törvényre, az egyöntetűség eszközlésére kéri azt, ezzel szerintem sem törvénytelenséget nem követnek el, sem nem érdemlik meg, hogy egy alkotmányos szabad reformált egyház bármelyik közege vagy tagja is, őket »illetéktelen embere&«-nek nevezhesse. A lelkészek és tanárok saját ügyökben, egy egészen alkotmányos, őket minden emberi és isteni törvények szerint megillető jognak, a kérvényezésnek igénybevétele által, nemcsak hogy nem hágják keresztül az illetékesség határait, hanem ellenkezőleg : az illetékességet igen is követelhetik a magok számára. És nagyon szomorú dolog lenne, ha ezt egyházi hatósagaink kétségbevonni csak akarnák is. Tegyük fel ezt az esetet, hogy a magyar ref. egyház lelkészei és lelkészi képesítésű tanárai közül a nagyobb rész, például 3000 közül 2500 találna épen ezen ügyben kérvényezni: vájjon, az egyház lelkészi és tanári karának eme többsége is »illet éktelen embereknek« lenne nevezhető? kik lesznek hát akkor az illetékesek? Azok, a kik nem kérvényeztek, az 500 főből álló kisebbség ? Vagy a világi elem : a gondnok, a presbyterek, vagy maga az u. n. ^felséges nép ?« Az volna még aztán a cifra dolog, ha egyedül ezek mondanák és szabnák meg a lelkészi és tanári karnak, hogy ezen kizárólag őket érdeklő ügyben mihez tartsák magokat! Én világért sem vonom kétségbe a világi elemnek *) Igazolnom kell magamat az U betű betoldásáért. Igaz, hogy a »Nyilt levélben* a >monstrosus« szó áll két helyen is, s ezt monstro igéből származtatva (ha t. i. lehetne), nem volna ellene nagyobb kifogásom mindaddig, mig levélíró ez igének régibb és szokottabb jelentései mellett, az ujabb használatú felád, bevádol jelentésére is nem reflektál. Minthogy azonban, tudtommal, osus képzővel mindig csak nevekből származtat a latin melléknevet (p. o. bellicosus, ctnimosus, saxosus etc.), igékből pedig épen nem, ennélfogva a monstro igéből származtatni akart >mon$trosus« szó létjogosultsága a szótárirók egyező bizonysága szerint elesvén, arra a feltevésre kellett jönnöm;

hogy levélíró itt valószínűleg a montrTJosus szót érthette s írhatta is eredeti'eg, s az U csak a nyomdában maradt ki. E feltevésre, a *monstrosus< szó után való kutatásaim eredménytelensége miatt, feljogosítva hittem magamat, s azért ezentúl is, mig az igen tisztelt kartárs úr e részben fel nem világosit, kénytelen vagyok a monstrTJosus szóval számolni. II. I. az egyházival való egyenjogúságát egyházi ügyeink vezetésében. S ha talán a »Nyílt levél* irója azért akarta ránk alkalmazni az »illetéktelent jelzőt, mert a világi elemet kifeledtem számításomból : akkor kész vagyok beismerni hibámat s indítványomat oda módosítom, hogy hát igenis, a presbyteriumokkal egyetértésben, együttesen kérvényezzünk. De azt el nem ismerem, hogy a fennforgó kérdésben nem 3—400, de csak 3—4, vagy épen egyetlen lelkész is jogosan, tehát illetékesen ne kérvényezhessen. Hiszen kérem, kikről van itten szó ? Rólunk, lelkészek és tanárokról ! Kiket sújt, és pedig saját hibájokon kiviil, első helyen és közvetlenül az egyöntetűség hiánya? Ismét csak minket! Már most, ha e miatt felszólalunk, ha kérvényezni akarunk ez állapot megváltoztatása érdekében: ezzel mindjárt »illet ékteleneké is lettünk e kérdésben? Hát akkor, hogy merünk mi is ketten, vagy hárman, itt a nyilvánosság terén ilyen dolgokat feszegetni ? Ezen a nyomon menve, nem azt mondhatná-e nekünk is valaki: »hallgassanak ! e kérdésben ()nök illetéktelenekig Én ugy tudom, hogy a kérelmezés jogát, alkotmányos államban bármely tisztesc

éges, ép eszű polgár igénybe veheti, s a közbeneső fórumok mellőzésével akár a kormány, akár a törvényhozás elé kérvényével jogosan járulhat minden olyan ügyben, a melyben hite szeunt neki igazsága van; de az apróbb földi hatalmasságok egy vagy más érdekből, ezt az igazságot nem akar jak neki biztositaní. Hányszor van alkalmunk hazai országgyülésünk tárgyalásai közt is ilyen, magán egyének által, egészen magán ügyben beadott kérvények felől határozatokat olvashatni? A kérvény elinté/teiik igy vagy ugy ; legtöbb esetben kiadatik a kérvényi bizottságnak, vagy az illető szakminiszternek ; néha talán alaki, vagy másféle hibák miatt, vissza is utasittatik ; de tudtommal, ha a kérvény kellően documentálva, a tényállást világosan kitünteti, a kérvényezőnek sohasem mondja azt sem a kérvényi bizottság, sem az illető miniszter, sem a parlament plénuma: »barátom! igazad van ugyan, de a rajtad esett jogsérelmet tűrnöd kell, mert te ille téktelen ember vagy ebben a kérdésben !« No, szépen megköszönnénk az ilyen parlamenti jogérzetet és állambölcsességet ! A polgáriasult világ humanismusa ma már odáig fejlesztette a kérvényezés szabadságát, hogy még a halálra itéltnél is meghagyta a kegyelemért folyamodhatás jogát. S az ál'am feje, ha kegyelmét nem akarja éreztetni a kérelmező szerencsétlennel, megmondja azt röviden, nyíltan, s ebbeli elhatározását bár nem szokta ugyan indokolni, de ha indokolná bizonyára nem azt mondaná : »bűnös ember! te ebben a kérdésben, midőn életedről van szó, illetéktelen ember vagy; nem vagy illetékes kérő!« Azonban lehet, hogy a »Nyilt levél* irója azért tart minket illetéktelen embereknek, mert az egyházmegyei és kerületi gyűlések elkerülésével, »egyenesen a conventhez akarunk fordulni,* tehát az alsó fokról mindjárt a felsőre szökünk. Ide látszik mutatni nemcsak a kérvény jelzésére általa használt »monstn<osus« szó, hanem levelének azon pontja is, melyben a dunamelléki ref. egyházkerületnek, a minősítési szabályzatok egyöntetűsége érdekében a conventhez intézett megkeresését felemlítve, azt mondja : »az ügyet az illetékes kérők (és ezt megnyomja! H. I.) feltették a convent asztalára.* Ha igy áll a dolog, akkor bátor vagyok figyelmét először a kérvényezés illetékességéről fenntebb ugy általánosságban, mint per analogiam mondottakra felhívni, , másodszor pedig röviden ezeket jegyezni meg :