Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-01-03 / 1. szám

T3 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. ÍJ művében ilyen formán irja le a keresztelési eljárást: Három izben merittetünk be, midőn valamivel többről teszünk vallást, mint a hogy az Ur az evangyéliomban meghagyta (amplius aliquid respondentes, quam dominus in evangelio determinavit). De baptismo című iratában pedig azt emliti, hogy az atyának, a fiúnak és a szent léleknek nevéhez az egyház említése is hozzájárult. De hogy ezen utóbbi bővités nem nagy átalánosságban használtatott, igazolja ugyancsak Tertullian azon ismertetése, melyet a római és áfrikai gyülekezetek közti egyértelműségre vonatkozólag közöl, a hol a közös tessera tartalmát igy tolmácsolja : egy Istent vall, a világegyetem teremtőjét, és Jézus Krisztust szűz Máriától, a teremtő Istennek fiat és a test feltámadását. Ebből meríti a hitet, megpecsételi vízzel stb. Itt nyilván a keresztelési hitvallásról van STÓ. így hát az egyház emlegetése nem volt átalánosabb érvényű. A római és áfrikai gyülekezetek közt létezett emez egyértelműségről tesz tanúbizonyságot a 3. század közepe táján Novatian római presbyter, valamint Cyprian karthagói püspök is ; utóbbi azt mondván, hogy mindkét részen ugyanazon keresztelési hitvallást kérdezték ki, melyet ez úttal hívnak először symbolum. néven. Ha ezenkívül még ugyancsak Tertullián műveiből összehasonlítjuk de virgin. vei. 1. és adv. Prax. 2. ide vonatkozó tételeit, továbbá Irenáus adv. haer. 1. 10, 1. és Origenes de principiis munkájahoz irt bevezetését: ezen és még más helyek meggyőznek bennünket arról, miszerint: habár az idézett egyházi atyák által a 2. század 2. felétől kezdve hitszabály néven nevezett igazi apostoli hogyomány vagyis a tan közös alapja — főtartalmilag hasonlóságot, de formailag nagy különbözőséget tüntet fel; ugyanis egyik egyházi atyánál a tartalom bővebb, a másiknál szokatlanul rövidebb, sőt némely tanbeli tétel is mellőztetik, a szerint, a mint az író előtt mellőzhetőnek látszott: azonban benne — habár még nem szorosan formulázva is — az új szövetségi iratokkal teljesen egyező tan közös magva észlelhető; azonkívül — a mi figyelmünket kiválóan érdekli — az ismételten előforduló tételek bámulatosan egyeznek a már fenntebb emiitett ősrómai keresztelési formulával, melyhez az északafrikai tessera—Tertullián után következtetve — igen hasonló volt. Ezek után azt lehetne mondanunk, hogy a keresztelési symbolum ismert alakja (Mát. 28.) már Tertu'lián előtt még a 2-ik században bővíttethetett ugy Rómában, mint Északafrikában. Azon kérdésre vonatkozólag azonban, vaijon Irenáus 180 körül, szintén a keresztelési hitvallást vette-e a maga hitszabályzata alapjául (a mint Hahn véli) avagv csupán a szerezte! ési szavakat használta keresztelési hitvallás gyanánt az apostoli traditio mellett, melyből csakis később vették át a közbeszúrt tételeket a keresztelési formulába (e vélemény képviselője Stocmeyer): Zezschwiz után Riggenbach is azon leginkább elfogadható véleményben van, miszerint Irenáus az apostoli tannak szabad tetszés szerinti formában adhatott kifejezést, a mellett elhallgathatta a körvonalzott keresztelési formulát, mivel ez már akkor, épen mint titkos ismertető jel az üldöztetés ideiben, csak szóban, de Írásban nem közöltetett a hívekkel. Ezzel azon megállapodásra jutottunk, miszerint a 2. század 2. felében kétféle alkalmazás constatálható ; úgymint: a tévtanok ellenében az apostoli tan közös magva — hogy ugy mondjam : veleje érvényesül, oly formán azonban, hogy ugyanazon főtartalom az iró egyénisége szerint és az alkalomhoz képest, hol rövidebb hol bővebb kifejezést nyert. De egyszersmind már egy keresztségi symbolum is használtatott, mely a szereztetési szavaknál bővebb tartalmú volt. A hitszabály alapvonásai, a bővített keresztségi hitvallás fővonásaival találkoznak, de az alakulás még ekkor nem nyert befejezést. Különböző gyülekezetekben különböző módosulásokkal, hol rövidebb hol hosszabb tartalmú formulát használtak, a mi megerősíti azon felfogásunkat, mely szerint keresztségi symbolum gyanánt az ősrégi formula volt érvényben, melynek egyes tételei az apostoli tanhagyományból merítettek. De hogv mely időpontban történhetett ez : biztosan meg nem állapithatjuk. Kutatásunk fonala a 2. század 2. feléig vezet vissza bennünket s azt találjuk, hogy ama symbolum az apostoli iratok közös tantypusával teljesen megegyez. A módosulási tételek sem oly jelentékenyek, hogy azokat változtatni avagy mellőzni kellene. Ha egyik másik helyi hitvallásban ez vagy ama tétel hiányzik : a', még nem azt jelenti, hogy az a tétel elvetendőnek Ítéltetett. Mindegyik a tan ugyanazon forrásából meriti anyagát. Különbözőségökben megvan ez öszhang, melynek egyszerű alaphangja a fennt közlött ősrómai formulában található fel. (Folyt, köv.) KÖNYVISMERTETES. Ünnepi tanítások', részien különféle hUforrások nyomán irta Dobos János. Kiadta Dobos László szalkszent-mártoni ref. lelkész. Budapest, 1886. A ra 1 forint 80 lcr. 29 beszéd 252 lap. Kedvesebb, szebb és értékesebb újévi ajándékkal nem lephette volna meg senki egyházi irodalmunkat, mint a minővel meglepte ezt Dobos László, atyja egyházi beszédei második kötetének kiadásával. És most. csak elolvasva az előttünk fekvő 29 beszédet, fájlalhattuk volna igazán, ha a mi ősz pásztorunkat visszariasztotta volna az, hogy »az ő becsületének diófájáról némelyek le akarták rázni a diót« és ha az apa dicsőségét féltékenyen őrző fiút a támadás ama meggyőződésre vezette volna, mintha »a magyarhoni prot. egyház közvéleménye« azt kívánná, hogy e beszédek kiadása besziintettessék és nem örülhetünk eléggé e második kötet megjelenésén, mely, hogy a rabbiknak egy a talmudra mondott hasonlatával éljünk, ha az első kötet bor volt, ugy ez fűszeres bor, conditum. E kötetben már nemcsak mint nagy szellemrokonainak tolmácsa jelenik meg Dobos s nem barátairól kell megismerni az embert, hanem maga is megszó'al s van itt néhány, egészen az ő individualitását kifejező beszéd, teljesen ő van ezekben a maga világfájdalmával, mysticismusával, rendkívüli hazaszeretetével, s azokkal a bámulatos ellentétekkel, melyek teljes életében megvoltak benne. Olyan igazán néhány beszéde — kü'önösebben a négy első, ez uj évi beszédek, mint a hóval borított, hideg, jeges táj, de a melynek mégis nvnden hópelyhében a nap sugara csillog. Fagyaszt az az erőteljesen, határozottan és bizonyos fokig komoran kifejezett vílágmegvetés, mely siralomvölgyének nézi e földet, hiábavalóságnak ennek minden jelenségét és dicsőségét, a hol nincs mult, nincs jelen, sem jövő, hanem csak van szakadatlan változás és mi ennek egész élete az örökkévalósághoz képest s valódi kálvinis'a szigorral dörgi füleinkbe untalan, hogy nincs nekünk e földön maradandó hajlékunk, mi itt csak zsellérek és idegenek vagyunk. De melegít az a vallásosság, a melylyel meg épen mindig az örökkétartókra, a változhatatlanokra irányozza a lelkeket. Az 1843, 1862, 1866. újévi és az 1865-dik ó-esztendei beszédeire illenek különösebben e megjegyzések. E predikátiókban ott tükröződ-