Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-06-07 / 23. szám

megválasztattam, azt érzém szivemben, a mit érez­hetett hajdan Pál, midőn egy égi hang hallatára szemevilága egyszerre elborult, tagjai roskadozni kezdettek s ajkain elhalt a szó. És-most, midőn nagyméltóságodnak, egyházkerületünk nagyérdemű főgondnokának, vezérlő íérfiának, összes hitsorso­saim nevében hozzám intézett s engemet kegye­sen üdvözlő szavait végig hallgatám, ugy érzem, benső megilletődésem még fokozottabbá lett s töredezve keresem a szavakat, hogy válaszoljak. Ha hallgathatnék, némaságom talán többet mon­dana, mint a legékesebb beszéd. De mert szóla­nom kell, méltóztassanak nekem megengedni, ha a visszhang, mely a hozzám intézett üdvözletre lelkem mélyébe fölhangzik, gyönge lesz s csak néhány pillanatig tartó. Ha majdan püspökké vá­lasztatásomat urunk királyunk 0 Felsége legfen­sőbb helybenhagyásával szentesitni kegyes leend s annak alapján püspöki jogaim s kötelességeim egész teljességébe belépendek, lesz alkalmam tü­zetesebben körvonalozni azon irányt, melyet — Isten segedelmével — követni fogok. Lelkem te­kintetét most nem is annyira a bekövetkezendők, mint inkább a már megtörténtek felé fordítom. Nekem is, mint mindenkinek, tanítómesterem a mult s az erdélyi ref. egyházkerület eddigi törté­.netében keresek okulást és bátoritást. Az isteni gondviselés a mi egyházunk vezér­férfiainak elméjét, szivét kezdettől fogva, egyetlen esetet kivéve, mindig ugy szerette, s hajlította, hogy magas rendű elhivatásuk magaslatán álló oly férfiakat választottak püspökökké, kikre koruknak épen szükségük volt, s az adott helyzet követel­ményeinek megfelelő talentumokkal ékeskedtek. Egyetlen-egy eset volt arra, hogy a megválasz­tott a benne helyezett bizalomra teljesen méltat­lannak bizonyult, s a bizalommal visszaélve, kény­telen volt püspöki székét odahagyni, s messzi földeken bujdosva veszett el. Nevét kímélem, s fátyolt vetek reá. A többi összesen 35 püspök, egy, vagy más tekintetben, mind kiváló férfiú volt, s épen arra a munkára termett, mely korukban az egyház és a hon javára végzendő vala. Legyen szabad csak egy pár példával igazolnom ez állításomat. Alesiusban, az első püspökben, ritka mérv­ben egyesülve valának épen ama tulajdonok, melyek az alapvetés nehéz munkájánál nélkülöz­hetetlenek. A 16-ik század forrongó szelleme, a lángoló tűzbuzgalom élt benne, bölcs mérséklettel párosulva. Első sorban az ő érdeme, hogy kü­lönben lángelméjű kortársának, Dávid Ferencnek túlcsapongásaival szemben, világi nagyjainkkal ke­zet fogva, szilárd alapokra kezdé fölépíteni az erdélyi magyar reformált egyházat, mely azóta a századok viharait diadallal állotta ki. A 16-ik szá­zad végén, midőn az ingatag Báthori Zsigmond s a Basta pusztító hordái a hazát s egyházat egyaránt végromlással fenyegették, a gondviselés egy oly férfiút hívott el a püspöki székbe, a ki fiatal kora egész lelkesedésével szállott szembe a haza s egyház szabadságának ellenségeivel s mint egy második Zwingli, kiszállott a harcmezőre is, s a goroszlói csatasikon kiomlott nemes vére ter­mékenyítette meg az anyaföldet Tisztelettel veszem ajkaimra nevét: Ungváry Jánosnak hivták. S midőn a 17-ik század elején egész Erdély fölött kiterjeszté szárnyát a pusz­tulás angyala, s százanként zaklattattak ki békés hajlékukból a lelkipásztorok, özvegyek s árvák siralma tölté be a levegő eget, Tasnádi Mihályt a jkönyörület emberét*5 hívta el az Úr, ki mint egy vándor próféta, bejárta az egész országot, számba vette az elhagyottakat, s a lelkipászto­rok özvegyei s árvái segedelmezésére a nemes szívű Bocskai, az ő könyörgő szavaira törvény­hozási intézkedéseket hozott létre. S midőn a nagy romlás után a mult fölött építeni kezdett Bethlen Gábor, a nagy alkotó, méltó segítő társat rendelt mellé az Isten Keserűi Dajka János püspökben, ki 18 évig tartott szol­gálatáról, mint hajdan Cyprián, Karthagó hatal mas püspöke, a romba dőlt karthagói püspökség­ben, elalélt egyházközségek hosszú sorát kelté uj életre s megegyengeté útját közvetlen utódának az erdélyi ref. egyház legnagyobb püspökének: Gelei Katona Istvánnak, ki szervező s törvényho­zói bölcsességével nemcsak Erdélyben, hanem a testvér-egyházkerületekben is tündökölt s mint az egyetemes magyar protestáns egyház eszméjének bajnoka, korát két századdal szárnyalta túl. És a 17-ik század végén, midőn a fejedelmi korszak dicsőségének napja hanyatlóra szállott s egynéme­lyek épen azon világi urak között, kiknek kötelessé­gök lett volna az egyház szellemi javai fölött őr­ködni, hűtlen sáfárokká lettek, egy Tofeust támasz­tott az Isten, ki szembe szállott a hatalom szé­kén ülőkkel is és a fejedelem s az egybe se­reglett világi nagyok színe előtt fölemelte meny­dörgő szavát, Ítéletet tartott a hűtlen sáfárok fölött s a fejedelem testvérének kezéből az anya­szentegyháznak általa bitorlott javait kiragadta. S avagy szóljak-e a 18-ik század püspökei­ről, a ^nagytekintélyű* Bonyhai Simon György­ről; >az Isten jobb kezének erős féríiá^-ról, kit életrajza >ragyogó fényes gyémánténak nevez: Deáki Fülöp Józsefről ; avagy Szathmári Pap Zsig­mondról, kit kortársai > ékesenszóló Perikles^-nek hivának s a többiekről, kik élethalál-harcot vívtak a mult század kényuralmával szemben, midőn ösz­szes iskoláink létjoga s a vallás szabad gyakor­lata lett megtámadva? Avagy szóljak-e a jelen

Next

/
Oldalképek
Tartalom