Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-06-07 / 23. szám

megválasztattam, azt érzém szivemben, a mit érezhetett hajdan Pál, midőn egy égi hang hallatára szemevilága egyszerre elborult, tagjai roskadozni kezdettek s ajkain elhalt a szó. És-most, midőn nagyméltóságodnak, egyházkerületünk nagyérdemű főgondnokának, vezérlő íérfiának, összes hitsorsosaim nevében hozzám intézett s engemet kegyesen üdvözlő szavait végig hallgatám, ugy érzem, benső megilletődésem még fokozottabbá lett s töredezve keresem a szavakat, hogy válaszoljak. Ha hallgathatnék, némaságom talán többet mondana, mint a legékesebb beszéd. De mert szólanom kell, méltóztassanak nekem megengedni, ha a visszhang, mely a hozzám intézett üdvözletre lelkem mélyébe fölhangzik, gyönge lesz s csak néhány pillanatig tartó. Ha majdan püspökké választatásomat urunk királyunk 0 Felsége legfensőbb helybenhagyásával szentesitni kegyes leend s annak alapján püspöki jogaim s kötelességeim egész teljességébe belépendek, lesz alkalmam tüzetesebben körvonalozni azon irányt, melyet — Isten segedelmével — követni fogok. Lelkem tekintetét most nem is annyira a bekövetkezendők, mint inkább a már megtörténtek felé fordítom. Nekem is, mint mindenkinek, tanítómesterem a mult s az erdélyi ref. egyházkerület eddigi törté.netében keresek okulást és bátoritást. Az isteni gondviselés a mi egyházunk vezérférfiainak elméjét, szivét kezdettől fogva, egyetlen esetet kivéve, mindig ugy szerette, s hajlította, hogy magas rendű elhivatásuk magaslatán álló oly férfiakat választottak püspökökké, kikre koruknak épen szükségük volt, s az adott helyzet követelményeinek megfelelő talentumokkal ékeskedtek. Egyetlen-egy eset volt arra, hogy a megválasztott a benne helyezett bizalomra teljesen méltatlannak bizonyult, s a bizalommal visszaélve, kénytelen volt püspöki székét odahagyni, s messzi földeken bujdosva veszett el. Nevét kímélem, s fátyolt vetek reá. A többi összesen 35 püspök, egy, vagy más tekintetben, mind kiváló férfiú volt, s épen arra a munkára termett, mely korukban az egyház és a hon javára végzendő vala. Legyen szabad csak egy pár példával igazolnom ez állításomat. Alesiusban, az első püspökben, ritka mérvben egyesülve valának épen ama tulajdonok, melyek az alapvetés nehéz munkájánál nélkülözhetetlenek. A 16-ik század forrongó szelleme, a lángoló tűzbuzgalom élt benne, bölcs mérséklettel párosulva. Első sorban az ő érdeme, hogy különben lángelméjű kortársának, Dávid Ferencnek túlcsapongásaival szemben, világi nagyjainkkal kezet fogva, szilárd alapokra kezdé fölépíteni az erdélyi magyar reformált egyházat, mely azóta a századok viharait diadallal állotta ki. A 16-ik század végén, midőn az ingatag Báthori Zsigmond s a Basta pusztító hordái a hazát s egyházat egyaránt végromlással fenyegették, a gondviselés egy oly férfiút hívott el a püspöki székbe, a ki fiatal kora egész lelkesedésével szállott szembe a haza s egyház szabadságának ellenségeivel s mint egy második Zwingli, kiszállott a harcmezőre is, s a goroszlói csatasikon kiomlott nemes vére termékenyítette meg az anyaföldet Tisztelettel veszem ajkaimra nevét: Ungváry Jánosnak hivták. S midőn a 17-ik század elején egész Erdély fölött kiterjeszté szárnyát a pusztulás angyala, s százanként zaklattattak ki békés hajlékukból a lelkipásztorok, özvegyek s árvák siralma tölté be a levegő eget, Tasnádi Mihályt a jkönyörület emberét*5

hívta el az Úr, ki mint egy vándor próféta, bejárta az egész országot, számba vette az elhagyottakat, s a lelkipásztorok özvegyei s árvái segedelmezésére a nemes szívű Bocskai, az ő könyörgő szavaira törvényhozási intézkedéseket hozott létre. S midőn a nagy romlás után a mult fölött építeni kezdett Bethlen Gábor, a nagy alkotó, méltó segítő társat rendelt mellé az Isten Keserűi Dajka János püspökben, ki 18 évig tartott szolgálatáról, mint hajdan Cyprián, Karthagó hatal mas püspöke, a romba dőlt karthagói püspökségben, elalélt egyházközségek hosszú sorát kelté uj életre s megegyengeté útját közvetlen utódának az erdélyi ref. egyház legnagyobb püspökének: Gelei Katona Istvánnak, ki szervező s törvényhozói bölcsességével nemcsak Erdélyben, hanem a testvér-egyházkerületekben is tündökölt s mint az egyetemes magyar protestáns egyház eszméjének bajnoka, korát két századdal szárnyalta túl. És a 17-ik század végén, midőn a fejedelmi korszak dicsőségének napja hanyatlóra szállott s egynémelyek épen azon világi urak között, kiknek kötelességök lett volna az egyház szellemi javai fölött őrködni, hűtlen sáfárokká lettek, egy Tofeust támasztott az Isten, ki szembe szállott a hatalom székén ülőkkel is és a fejedelem s az egybe sereglett világi nagyok színe előtt fölemelte menydörgő szavát, Ítéletet tartott a hűtlen sáfárok fölött s a fejedelem testvérének kezéből az anyaszentegyháznak általa bitorlott javait kiragadta. S avagy szóljak-e a 18-ik század püspökeiről, a ^nagytekintélyű* Bonyhai Simon Györgyről; >az Isten jobb kezének erős féríiá^-ról, kit életrajza >ragyogó fényes gyémánténak nevez: Deáki Fülöp Józsefről ; avagy Szathmári Pap Zsigmondról, kit kortársai >

ékesenszóló Perikles^-nek hivának s a többiekről, kik élethalál-harcot vívtak a mult század kényuralmával szemben, midőn öszszes iskoláink létjoga s a vallás szabad gyakorlata lett megtámadva? Avagy szóljak-e a jelen