Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-12-27 / 52. szám

vetve fogunk az életben haladni, hű társak leszünk egymáshoz, örülünk egymás szerencséjének, tá­mogatjuk, segítjük a sorstól hányatottat. j,Ez a pohár... Éljen a barátság!* — hangzik még most is fülemben. Kik ezek a jó barátai nagy apusnak? Nem ismerjük... Kik?... Az öreg embernek nincs barátja. Elmentek aludni a régi jó cimborák; vagy a kiket el nem vitt a halál, azokat elvitte az élet, az érdek. Az ifjúi barátság köteléke jó szerencse ha az életbe való első kilépésnél el nem szakad. Az élet, az érdek hamar kijózanít abból a má­morból, mely a baráti pohár megivásakor fejedet, kebledet eltöltötte. A sok jó barát elmaradozott a hosszú úton. ^Mire megvénülünk, hajunk meg­fehéredik, szívünk megfeketedik.* De azért ne véljétek ám, hogy barátok nél­kül volnék. Nagyon sivár volna az élet, ha ma­gánosan kellene benne bolyongani. Nézzetek kö­rül. Több száz jó barát környez itt folyvást. Amott vannak az én régi pogány barátaim, emitt a keresztyének, különféle nyelven beszélők, emezek itt az én annyira kedves honfitársaim. Mennyi örömöt, mennyi vigaszt adnak ezek nekem 1 Hí­vek hozzám ifjú korom óta, ha későn fekszem, velem virasztanak, ha korán kelek, ébren van­nak ; ha nevetni akarok mulattatnak, ha lelkem magasba vágyik, szárnyat kölcsönöznek, vissza ki­sérnek a múltba, mutatják az Ösvényt a jövőbe. A holtak jó barátok! De van egy élő barátom is. Nem tudom, hogy ti, mint az ujabb kor gyermekei, nem ne­vettek-e ki, ha bemutatom előttetek. Nagyon kis gyermek voltam. Karácson estve bethlehemesek jöttek, bebocsáttatást kértek hozzánk. Bejöttek, behozták a bethlehemi istállót, beszéltek, énekel­tek hozzá. Ok éneküket végezve, eltávoztak, de a Jézuska ott maradt, beszállt a kis gyermeki szívbe, s azóta ott van folyvást, mint elválhatlan jó barát, kér, int, buzdit, lelkesít, folyvást boldog­ságomat munkálva. Talán voltak órák, melyek­ben én meghidegültem iránta, s szerettem volna menekülni hatása alól ; de ő hű maradt hozzám mindenkor. A többi barátot egy szó örökre el­idegenítheti tőlünk: ennél mindig kész a bocsá­nat s annál melegebben ölel magához, minél hi­degebb volt egykor keblünk irányába. Ez a jó barát hű vezérem volt az élet után, az leend a sírig. Beszélek egy másik sylveszter estéről. Ré­gen volt az is. Az öreg emberek mindig a régi dolgokról szeretnek beszélni. A szomszéd szobá­ban töltöttük az év utolsó estvéjét. Nem volt po­hárcsengés, nem kurjongatás. Az asztalfőn egy csendes nő ült, kit én mamának szólítottam, mel­lettem egy ifjú nő, kit ti most nagymamának hívnátok, körülöttünk s ölünkben négy kis gyer­mek. Teljesen boldogok voltunk. Boldogok a je­lenben s még boldogabbak a jövőt illető reménye­inkben. Szegény nagyanyátok! mily gazdag tár­háza nyilt fel előtte a boldogitó reményeknek 1 Szemeit majd egyik, majd másik gyermekén le­geltette s elgondolta mindegyiknek általa szépen kiszínezett jövőjét. Négy gyermek! Mindegyik egy-egy ajtó hajlékunkon, melyen át a boldog­ság hozzánk beköszönthet, de ugyanannyi rés, melyeken át a fájdalmak nyilai keblünkbe lövel­hetők. Mennyi gond, mennyi aggodalom között szerzi meg a szülő csak a kamatát is a boldog­ság azon tőkéjének, melyet gyermekeiben fellel­hetni vélt! Hol vagytok, kik akkor körülöttem valátok? A nő, ki az asztalfőn s ki mellettem ült, rég hi­deg sírban porlanak; a kis leány, ki térdemen ült, éltet adott nektek, gyönyörködött mosoly­gástokban, mikor még kis angyalok voltatok, azután ő maga lett angyal, s elment az angya­lok közé. De sokszor volt szükségem arra az egyetlen hű barátra, ki megtanított imádkozni: ^Legyen meg a te akaratodé ki megnyugtatta az aggo­dalmaktól hánykódó keblet, enyhítő balzsamot csepegtetett a fájó sebre. Legyen e könycsepp emléketeknek szentelve! Ebben a szobában is töltöttünk egy neve­zetes Sylvester estét. Itt a könyvek között? Hogy jöttek arra a gondolatra. Itt gyermekeim, mert ez a szoba legtávo­labb volt az utcától, innen nem hallatszott ki a szó. Csak nem voltak bűnösök nagy apáék, hogy attól is félniök kellett volna, hogy szavukat meg­hallják? Nem bűnösök, de szerencsétlenek voltunk, s a szerencsétlenség felől nem volt szabad pa­naszkodni; a fájdalom által csavart könyüket nem volt szabad kifolyatni. Belecsepegtettük a po­hárba, a bor közé, megittuk. De keserű a köny­nyel elegyített bor 1 Akkor ilyet ittunk. Milyen Sylveszter-est volt az! Eltemetni egy évet, és az évvel együtt eltemetni hazát, nemzetet, multat, jövőt, reményt hitet. De mégis nem! a hitet nem temettük el! Mellettünk állt a mi egyetlen jó barátunk, s az ő hangja a kétségbeesés hul­lámcsapdosásai között is fülünkbe hangzott: ^Van Isten a felhők felett!* Azok a gonosz idők még el sem multak, jöttek mások, fenyegetők azon kincsünket, mely apáinknak is, nekünk is ép oly drága volt, mint hazánk, nemzetünk. Aggodalmak között vett bú-

Next

/
Oldalképek
Tartalom