Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-12-13 / 50. szám

kedvesen csengő bongó volt a mit hallottunk. A patakhoz hasonlitnak e beszédek, mely szűk medrében virányos partok közt csörög célja felé s egyszerre csak folyóvá szélesedik, végiil sekélyesen elterül, vagy a homokban vész el. Az iró genialitásának teremtő erejét mutatja e kötetnek néhány valóban remek beszéde, a minő pl. az 1866-ik év Szilveszter esti predikatió, a mely felmutatja e szomorú év csapásait, miket ugy tekint, mintha csak az apokalyptikus angyal töltötte volna ki az isteni harag két poharát (Jel: XVI: i. köv.) és kimutatja, hogy mire tanítson az esztendő, nevezetesen : Isten előtt való megalázódásra, arra, hogy földi örömeinkben, földi boldogságunkban el ne bízzuk magunkat és hogy Istenben vessük rendületlenül hitünket és bizodalmunkat. E beszéd telve van erővel, hittel s szebbnél szebb emelkedett gondolatokkal. Mily szép és igaz, midőn azt mondja: »Ilogy az ember a mennyre gondoljon, a földnek meg kell rendülnie lábai alatt.* Vagy ott van a XI. a XII. a XXII. és mindenek felett a XXIX. beszéd, a melynek minden szava egy-egy a mennyei érzések tüzében ragyogó drágakő, minden gondolata fenséges. Az I. Kor : 13. alapján beszél ebben arról, hogy amiért nagyobb a szeretet a hitnél és a reménységnél ? »s a kérdésre feleletül azt mondja : »I. mert a szeretet a hitnek és reménynek alapja; 2. mert a szeretet messzebbre terjed ki, mint a hit és a reménység : 3. a szeretet oda is eljő velünk, hol a hit és a reménység megszűnnek« és aztán kimutatja, hogy szeretet nélkül sem hinni, sem reményleni nem lehet, majd, hogy a hit is, a reménység is csak mi magunkra terjed ki, azok áldása csak a mienk, »a hit fegyvert is ragadt már a másként hivő ellen: a szeretet soha! A hit üldözése tárgyául tette már a más hitet vallót: a szeretet soha! A hit viseltetett már gyűlölettel egyebek ellen: a szeretet soha ! A hitnek valának már boldogtalan áldozatai: de a szeretetnek soha!« stb. Végül — s ez a legszebb rész — felel arra, hogy a hit és reménységnél, miért nagyobb a szeretet, mert a hit és reménység csak a halálig tart, ott a reménység valósággá lévén, mint ilyen megszűnik élni, a hit pedig bizonyos tudássá lesz, mig a szeretet meg nem szünhetik a szeretet Istene mellett. Vagy ott vannak a IV. V. VII IX. és XVI. beszédek; de különben mindnyájában vannak szép gondolatok. Azonban a legtöbb genialitás a dispositiókban nyilvánul s csak néhány beszédben hagyja cserben az irót e tekintetben éles látása, melylyel egyszerre megkapja a textusában kifejezett legfőbb gondolatokat. Mily ügyes dispositió pl. a Ján: 1 — n alapján »Jézus a családi körben« című beszéd felosztása, midőn themájáról e két pontban beszél, hogy Jézus a családi kört jelenlétével 1. megszenteli ; 2. a szükségben segedelmet ad.« A baj e beszédnél, valamint sok másiknál is az, hogy nagyon felületesen van kidolgozva. Vagy ott van a XXVI. beszéd, mely az I. Kor: 9: 25 —10: 5 alapján szólván a keresztyénnek az életről való felfogásáról, azt mondja, hogy az apostol a helyes felfogásra e kettővel: 1. a régi görög pályafutók, 2. a pusztában vándorló izraeliták példájával int. Kitűnő felosztás és kitűnő beszéd. Ugyan ilyen jó felosztással találkozunk mindjárt az I. II. továbbá az V. XXIV. és XXV. beszédekben De már pl. az I. beszédben a textusa (Róm: 13: 11 —14) első verseit figyelmen kivül hagyta, pedig az indokolja épen, hogy miért rendelte el az egyház adventi textusul. A III-ban tökéletesen tévesztett a dispositió, a midőn Luk. 21 : 14—36 alapján arról beszél, hogy »a szerencsétlenségben igazi vigasztalást az ád, ha 1. magunkat közelebb emeljük a mennyhez s 2. ha a mennyet közelebb hozzuk mi magunkhoz.® Hisz ez az egész locus a parousiára vonatkozó jóslat s csak annyiban lehet adventi beszéd alapja, a mennyiben Krisztus utolsó visszajövetelét mintegy praefigurálja az évenként meg-megjövő karácsony s az eljövetelt megelőző időt az ádventot. Hogy miként lehet aztán a Zsolt: 101 : 1 — 3 alapján igy prédikálni: »Kié legyen a mai est? Felelet: 1. Istenünké; 2. Önszivünké; 3. Kedveseinké — ezt nem értem. Különben is e beszédben ugyanazon gondolatok ismétlődnek-, melyek a második sylvesteri beszédben már elmondattak. A XX.-ban is alapigéinek csak egyetlen versét használja fel s az egészet félreérti, beszélve a világ ostromáról és a keresztyén ellenállásáról, holott itt Rom : XII : 1—5-ben egészen másról van szó, t. i. hogy a hívek ne szabják magukat a világhoz és ennek bölcsességéhez, hanem kedveljék az Istennek ama jó, kedves és tökéletes akaratját és ezt indokolja azzal, hogy mindnyájan a Krisztus tagjai vagyunk. A költő különben nem igen szokott szigorú logikus lenni, a költészet nem ismeri a logika megkötő békóit. Es e beszédnek írója, hogy költő volt és pedig lyrai költő, elárulja majd minden sora. A tárgyalásban is nem a szónoklat ható eszközeit, az erős bizonyítékokat és indokokat, a történeti, tapasztalati és lélektani argumentumokat használja, a dolgokat, az eszméket csak érinti, mint a fecske a tó tükrét, mikor elszáll felette: hanem a költői nyelv varázsával akar csak megnyerni s csak ott lesz mélyebbé, hol alanyi érzései köréből merithet. A családját annyira szerető ember csakugyan a családi életből vette legszebb hasonlatait, festette legszebb képeit. Mily gyönyörűen világosítja meg pl. a VII. beszédben azt a gondolatot, hogy »micsoda örülni való van azon, i ha azt tudjuk, hogy az Úr közel vagyon ?!« midőn mondja: * Láttatok-e már kisded gyermeket, elszunnyadni anyjának kebelén, anyjának karjai között sz. k. testv. az Úrban? Szelíden hajtja le fejét anyja vállára a kis csecsemő, néha-néha felmosolyog az altató válra, szemei azzal a jól ismert, azzal a szerető anyai tekintettel találkoznak, mely tekintet egyes egyedül az anyának tulajdona. S ha ébred újra, és ha tekintetét felvetvén, ismét az anyának jól ismert arca mosolyog feléje: óh láttátok-e, láttátok-e azt a boldog mosolygást, azt a tiszta örömet, melylyel ismét az anyának karjai közé kívánkozik ? Mi ad öröm-mosolyt arcának, ha elalszik, mi ad örömet szívének, ha felébred ? Az a tudat, az az érzés, az a látvány, az a sejtés, hogy ő hozzá az ő szülője közel vagyon!« stb. Vagy az a még kedvesebb kép, mit a karácsony estről fest a maga elevenségével, bájával elragadó. Azután az a sok szép költői hasonlat. Csak egyet-kettőt! »Jeruzsálem bölcsei« — mondja a 22. beszédben — »az írástudók és farizeusok mily szánalmas mosolylyal tekinthettek alá az uj kis felekezetre. Mit akarnak e balgatag emberek s mit akar velők, ezekkel az ügyefogyottakkal az ő mesterük ?! A tövisrózsa is igy nézett alá egykor a mellette kikelő tölgyfa csirájára! Mit akar ez a két kis levél, hogy mer az ég felé emelkedni ? 1 S a büszke tövisrózsa az első nyár végeztével örökre elhervadt; de a tölgy csirájából hatalmas fa növekedett, mely utóbb bátran megdacolt az évszázadok zivataraival.« Másutt: »Hiszen a szentírás ama csodálatos boltozat, mely a mennyet a földdel összeköti* stb. Gyönyörű parallél összeállítása Jézus születésének és halálának, midőn mondja: »Igaz, hogy az ő bölcsője csak jászol: oh de mégis arany ágy az, mert az anyának szeretete virraszt mellette s az ő halálos ágya a keresztfa ezerszerte kínosabb az által, hogy az anyának bizalma hangzik fel alatta. Születésekor fénylő világosság özönlik el a mennyen; halálakor IOO