Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-12-06 / 49. szám

oly vallásos lélek személyében, ki a régi szolgai kötelékek alól fölszabadult s az istenfiuság szabad viszonyába vétetett föl.3

A kegyelemből való megigazulás lett életének központja,4

habár hoszu időbe és sok nehéz küzdelembe került, mig Luther a személyes iidvtapasztalás ezen első kezdetétől mély tartalmának teljes és világos ismeretére jutott el. Kezdetben a megigazulás fogalmát Augustinus értelmében »infusio gratiae«-nek vette, csakhogy nála a bűnbocsánat momentuma a döntőbb ; gyakrabban azonosította a megigazulást a megújulással s Krisztusnak mystikus immanenciájára, a vele való egygyélételre alapította s annak fokozatosan növekedő gyarapodását is állította,5

a mit később a katholizálásig fejtett ki Hengstenberg. Azonban már a thesisek által feltételezett röpiratokban megszabadította a justificatiót az ágostoni értelmezéstől s a mystikus elemektől. Krisztus érdeme beszámításának s az azt megragadó hitnek fogalma mindinkább világosabban lép előtérbe, az isteni kegyelemnek szabadsága a Kristusban s a személyes hit kölcsönös élő vonatkozásukban, mint a megigazulás egyetlen tényezői mindig határozottabban emeltetnek ki, ugy hogy a Galatdlc és a Rómaiak leveléhez irt commentárjaiban s a keresztyén szabadságról irt röpiratában már teljes irásszerü tisztaságban és határozottságában tűnik fel a megigazulás tana. A legkülönfélébb és legszabadabb módon, elhagyva az iskolaszerű terminákat, tárgyalta most már e tant, még pedig ugy, hogy főleg majd Krisztus személyére és művére irányozza főfigyelmét, majd pedig azon hitre, mely Krisztust megragadja. A mellett a megigazító hitnek ujjászülő, szívet megújító, s az egész életet átható és átalakító erejét sem hagyta figyelmen kivül. Néhány idézet Luther irataiból meg fogja világítani gondolatmenetét. P. o. »Von der Freiheit eines Christenmenschen 1520® c. iratában mondja: »Christus, im Glauben ergrif-fen und im Herzen wohnend, ist unsere Gerechtigkeit«, vagy a mint közelebbi meghatározásul állítja: »wird uns von Gottzur Gerechtigkeit gerechnet«. Főleg a Galaták leveléhez irt commentárjában kiemeli : »Hic observandum est ista tria : Jidem, Christum et acceptionem conjungenda esse. Fides apprehendit Christum, et habét eum praesentem inclusumque tenet ut annulus gemmám, et qui fuerit inventus hac fiducia apprehemi Christi in corde, illum reputat Deus justum. . . Itaque Deus acceptat seu reputat nos justos solum propter fidem in Christum.« E helyütt köti össze Luther a megigazulás tanát a kiengesztelés tanával, miáltal az világosabbá tétetik. A keresztyén ember szabadságáról szóló Sermonjában mondja: ». . . ivas Ch ristus hat, das ist eigen der gUiubigen Seele, was die Seele hat, wird eigen Christi. So hat Christus alle Güter und Seeligkeit; die sind der Seelen eigen. Hier hebt sich nun der fröhliche Wechsel und Streit. . . Seine unüberwindliche Gerechtigkeit ist allén Sünden zu stark. Alsó wird die Seele von allén ihren Sünden lauterlich durch ihren Malhschatz, das ist des Glaubens halben, ledig und frei, und begabet mit ewigen Gerechtigkeit ihres Bráutigams Christi.« Ezenfelől a Galaták leveléhez irt commentárjában II. 37 szépen mondja: »Quare illa unica via est evadendi maledictionem, credere et certa fiducia dicere : Tu Christe es peccatum et maledictum meum, seu potius: Ego sum peccatum et maledictum tuum, mors tua, ira Dei tua, infernus tuus : Tu contra es jus-3 Köstlin, Luthers Theologie, 2. Aufl. 1883. I. 137. 4 »In meinen Herzen herscht alléin und soll auch herschen dieser einige Artikel, namlich der Glaube an meinen lieben Herrn Jesum Christum, welcher aller meiner geistlichen und göttlichen Gedanken, Mittel, Anfang und Ende ist«. Walch VIII. 1524. 5 Köstlin, i. m. I. 137, 139, 151 s köv. 1. titia, benedictio, vita, gratía Dei, coelum meum.. . stb. A megigazulás Luther szerint tehát abban áll, hogy minden, a mi a Krisztus-é, hit által az embetről elsajátittatik s betudatik neki az Istentől. S miként a megigazulás ezen objektuma nem foglalja magában egyedül Krisztus halálát, hanem az ő életét, szenvedését és feltámadását is, röviden : magát Krisztust, a maga személyének és művének egységében, ugy másrészt nem áll egyedül a bűnbocsánatban, hanem magában foglalja az igazság s az élet közlését is, sőt néha Luther a szent lélek adományát és működését is beleérti. Luther nézete a megigazulásról Istennek üdvtényét a Krisztusban s a Krisztust megragadó emberi hitet, mint annak két főtényezőjét foglalja magában, s nem egyébb, mint azoknak élő synthesise. S épen azon energiában és bensőségben, melylyel mindkét tényezőt egymásra vonatkoztatja, áll annak egyetlen dicső lényege. S ebből folyólag közvetíti Luther azon 2 tételt, hogy a hit és hogy Isten a hívőt kegyelemből igazítja meg; közvetíti pedig a beszámítás fogalma által,0

anélkül, hogy ezen fogalmat közelebbről meghatározná, s másrészt szépen jellemzi az élet igazságának fejlődését a hit igazságából. S ezen alapnézetből folyólag kimutatja, hogy a megigazulás folytán a bűn az emberben bár fel van adva, még is jelen van, mint tényleges hatalom. Krisztus halála megszüntette a bűnt s annak halálát, s a Krisztus érdemének alapján eltekint az Isten az emberi bűntől, mely többé nem lehet elkárhozó bűn, mivel meg lett bocsátva. Soha Luther előtt a megigazulás tana nem lett oly világosan átgondolva a maga irásszerűségében és teljességében, és soha a személyes üdvhitnek fogalma és jelentősége oly mélyen méltányolva ! Luther idevágó gondolatai a scholastikai corruptiókon át Augustinusra, az irásra, főleg pedig Pál apostolra mennek viasza. S a mit a régi egyházban csak elszórtan s következetlen kifejezésekben ; a középkorban csak egyes jámbor kedélyek meditátióinak formájában vagy tán imádságokban találhatunk, az a reformátióban a maga teljességében jut kifejezésre. Hogyan viszonylik most már a hit általi megigazulás tanához vagy az u. n. anyagi elvhez a protestantismusnak alaki elve ? 7 Kezdetben Luther nem az Írásból jutott az evangéliomi világosságra és vigasztalásra; kutatott ugyan már akkor is benne, de nem értette annak vigaszát. Sőt inkább a nemeslelkű Staupitz volt az, ki a kétségbeesőnek figyelmét az isteni dekrétum megmérhetetlen mélységétől az isteni szeretetakarat kijelentésére fordította, s őszintén intette az önkinzót, hogy ne lépjen az Isten kegyes színe elé költött bűnökkel, hanem tanulja meg, hogy Krisztus igazi megváltó, ő pedig igazi bűnös.8

Főleg egy idősebb ágostoni szerzetes az apostoli hitvallás igéire »credo remissionem peccatorum« utasította, a mit ő ugy indokolt: nem elég hinni, hogy csak egyeseknek p. o. Dávidnak vagy Péternek bocsáttatik meg, hanem az 6 »Just.itiam illám divinam nisi per gratuitam imputationem consequimurt. Com. ad Gal. I. ló. 7 Mellesleg megjegyezzük, hogy ujabb hittudósainknak elnevezéseit a protestantismusnak u. n. anyagi és alaki elvéről nem tartjuk kimeritőknek. E megnevezések a reformatióban ismeretlenek, s tényleg csak a rationalismusban keletkeztek, de még máig is érvényben vannak, mivel Dorner (>Glaubenslehre« 1879—82) kelt azoknak védelmére. Nem kimerítők azért, mert a justificatió elvében mint anyagi elvben nincs a protestantismusnak összes anyaga bennfoglalva, s az irás sem egyedül formája vágy alakja az anyagi elvnek. Az írás több mint alaki elv, mert az kegyélemeszköz, épülésre szánt eszköz is, s nemcsak forrása a mi vallásos ismeretünknek p. o. a dogmatikának. 8 Köstlin, Luthers Theologie I. 45. " 7