Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-11-29 / 48. szám

eddig is elejétől fogva, — és pedig ösztönszerűleg, minden szubvenció s aláírási ív segélye nélkül, •— ne engedjük tehát jövőben sem tulszárnyaltatni magunkat s legyen szabad hinnünk, hogy az állam, a magyar állam, saját jól felfogott érdekében is támogatni fogja törekvésünket. A közalap állandó kezelésére, illetőleg kiosztására vonatkozó némi észrevételeit s óhajait egyik-másik figyelemreméltó egyházi lapjainknak, szintúgy helyén van talán röviden érintenem a mostani konvent végzését: kétségtelenül szem előtt tartandó az a cél, hogy oly helyeken, hol egyházak alapítása vagy fenntartása különösebb érdekében van felekezetünknek, ezekről tetemesebb segély nyújtásával legyen gondoskodva, — ez azonban a jelenlegi osztás-módozattól eltérőleg csak akkor fog megtörténhetni, ha a zsinati törvények értelmében évenkint tőkésíteni rendelt összeg annyira felszaporodik, hogy annak kamataihoz nyulhatunk, a minek vajha mielőbbi megtörténhetése természetesen híveink buzgóságától föltételeztetik; mert ama másik kívánságára nézve, hogy t. i. maguk a traktusok is rendelkezhessenek otthon bizonyos részökre kiadandó átlagok felett, maga a zsinat, hol már e nézet felmerült, de kisebbségben maradott, rendelkezett s pedig éppen ama módon, mint a minőt konventünk 1884 óta követett s egyelőre jövőre is követni tartozik. És most csak bocsánatot kívánok még hoszszas, talán feleslegesnek is bizonyult e kitérésemért kérni, — egyszersmind azonban legyen szabad ma már kifejezést adni mély hálámnak, az eltelt három évek lejárta alatt irántam tanúsított kegyeiért a mélyen tisztelt konventnek. Mert hiszem, választások folytán nyert helyeikről ma távozó tagtársaink, részben kétségtelenül megújítandó mandatumokkal térendenek e terembe vissza, míg ellenben az én, keletkezési idejét tekintve, majdnem kétszeresen elévült megbízásomat, emberi számítás szerint, maholnap ugyanazon sors érendi, mely rövid három év alatt két püspök s két főgondnoktól fosztá meg egyházunkat, — a mikor is vajha az öreg Simeonra gondolva, ama reményben rekeszthetném azt be, hogy igénytelen sok évi működéseim ama része, melyet hitfelekezetemnek leheték szentelni szerencsés, nincsen egészen elveszve s hagyand némi csekély nyomokat itt-ott maga után. A mit pedig hiszek s nem csak remélek, hogy a nagytiszteletű konvent tagjai egytől egyig megtartanak szíves emlékükben. Nyilt levél Homolya István tanár úrhoz. Tisztelendő tanár ur, testvérem az Úrban! Kegyed e becses lapok 46-ik számában vezércikket tett közzé s az ebben javaslatba hozott kérvény szerkesztésére, első helyen igénytelen személyemet jelöli felkérendőnek. Majd ez alkalomból, magánsorokban is felkeresett, reményét fejezvén ki a felett, hogy, az ügy fontosságát tekintve, kétségkívül vállalkozni fogok, és nem neheztelek meg azon ^bátorsága* miatt, hogy előzetes megkérdezés nélkül lett nevem javaslatba hozva. Legyen meggyőződve, hogy — habár elveink a kegyed által célravezetőnek tartott útmódra nézve, nem egyeznek s hajlamokat sem éreztem magamban soha olyanok után, melyek oly irányba ragadták volna gondolataimat, a mely irányból nemcsak nem lehet, de — nem is szabad eredményt várnunk, mégis nem neheztelek; sőt tekintve az ügy szolgálati oldalát, nagyon is megtisztelve érezem magam, azon feltevésben, hogy egy ily nagyobb szabású önzetlen munkálat végezésére, alkalmas és megbízható embernek ítéltettem. De a dologra! Abban tökéletesen egyetértek kegyeddel, hogy az egyházkerületek által alkotott ^minősítési szabályok* alkotói nem valami nagy szerencsével forgolódtak ama cél szolgálatában, a melyet elérni óhajtottak. Ezt bizonyítja első sorban az egyházi törvények 186-ik §-sa, a melyet kegyed is alapul kiván tekintetni. Mellőzve azt, hogy maga ez a § is fogyatékos, a mennyiben a gymnas. és theol. tancirokról, — a kik talán az iskolai port magukról még alig lerázott papjelöltek vagy segédlelkészek kategóriájába még sem sorozhatok, még csak nem is emlékezik, ezúttal csak arra kívánok rámutatni, hogy a rendes lelkészek és a papjelöltek, illetőleg segédlelkészek között meghúzott hatcirvonalon, az egyes egyházkerületek minősítési szabályai, kisebbnagyobb mértékben talán mindnyájan keresztülkasul gázolnak, s oly határsértéseket követnek el, a melyek határozottan megalázók, főként a korosabb lelkészekre nézve. Nem képtelenség e az p. o. mikor egy a 186-ik § értelmében érdemült lelkésznek, a kápláni vizsgán nyert osztályzatát méregetik, s az is szükséges az élet embere pályázhatási képességének a megállapításánál, hogy mily érdemjegyet nyert, az egykori ifjú ember ott, a hol mondjuk ki, nem egyszer érdek, rokon- és ellenszenv, vagy rút irigység dönt az érdemjegyek megállapításánál. Tudok rá példát, a midőn egy ily vizsga alkalmával, — a vele együtt megtiport többiekről nem is szólva, azt az ifjú embert kergette időelőtti sirba, egy ily nemtelen eljárás, a ki nemcsak tanu'ó-társai között volt az