Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-10-18 / 42. szám

ség felállva hallgatott. Majd Izsák Dezső egyházmegyei gondnok üdvözölte az ő mélyen tisztelt elnöktársát, s beszédje végeztével egy igen díszes piros bársony kötésű értékes albumot nyújtott át az ünnepeltnek az egyházmegye nevében, a mely az ünnepélyen megjelentek sajátkezű névjegyzékét foglalta magában. Ezután Illyés István egyházmegyei főjegyző Révész Bálint püspököt, Tabajdy Lajos Vállyi János főgondnokot és családját, Szarka Boldizsár tanácsbiró Kun Bertalan püspököt, Farkas Antal Domahidy Ferenc főispánt üdvözölte. Ezek után Lukács Ödön felső-szabolcsi esperes emelt poharat és Kiss Kálmánhoz szólva a következőket mondá : »A mult alapja a jövendőségnek. A ki biztosan akar építeni, annak szilárd alapra kell építeni; a ki valami nagyon maradandót akar alkotni az időben, annak oly biztos támpontokat kell keresni, melyek segéljék őt a nagy cél felé való törekvés erőkifejezéseiben. De az építés és nagyra törekvés munkája biztos és kipróbált eszközöket is igényel. Es ezek az eszközök : ama biztos érzék és a finom tapintat, mely megtudja különböztetni a mult iránti kegyeletet a mult túlvitt oktalan bálványozásától, mely a mult szétomló kövei közül azokat használja fel csak, azokat választja ki a felvilágosodás és tudomány tapasztalati bölcsességével, melyek misszióval birnak azon nagy cél eléréséhez, melyet ember-tökéletesedésnek nevezünk : továbbá a szeretet, mely nem fogy el a család, a társadalom szeretetében, melyet nem merít ki teljesen a haza és nemzeti szeretet, melynek van elegendő bő forrása ahhoz, hogy az általános ember- s testvér szeretetben felolvadni, s az Isten szeretetben átdícsőiilni birjon ; ilyen az akaraterő, mely a kitűzött nagy cél érdekében sem ismer akadályokat; az önzetlenség, mely a közboldogulás nagy munkájában elfelejti önmagát; a lelkesedés, mely előtt magasztos eszmények lebegnek, melyek összekötik a földet az éggel, aranyhidat építenek a mulandóság és az örökkévalóság között; a költői lélek és a költői kedély az a titkos delej folyam, mely titkos édesen száll szivről-szívre és magával ragadja a világot, mely csillogó himport lehel az élet sivatag prósájára is, mely a szenvedés tövisei között is feltalálja a mosolygó s illatos rózsákat, mint a méh a tövisek között a mézet, s az öröm fényében is ott látja a jövő teendőinek komoly vonásait, mint a csillagász a nap kilövellései, protuberentiái mellett is felfedezi ama foltokat, melyek még egy részről csillagrendszerünk, különösen földünk tragikus múltjára, rázkódásaira emlékeztetnek, — más részről figyelmeztetnek annak jövendőjének komoly eshetőségeire. Egy oly tiszteletre méltó férfiura emelem poharamat kiben mind ez általam ez alkalommal kiemelt jellemvonások a legszebb öszhangban feltalálhatók, ki Salamon bölcsességével, Pál apostol akaraterejével, tudományával, hitével, — János szeretetével, Dávid zengő lantjával ékeskedik; a ki hű fia a hazának, 25 éves erős oszlopa az egyháznak, vallásnak, a ki történész és tudós, a ki a lyra fennt repülésében a szent költészet aranyhegyéig emelkedett. Ily férfiú maradandó nyomokat hagy a családban, a társadalomban, mindenütt hová a gondviselés által állíttatott. A családban ott van a két tudós fiu, kik a derék apának sarkalják díszes nyomdokait; ott az ékes gyermekkoszoru, mint a lelkes apának, a költőnek legszebb költeménycsokrai; ott vannak tudományos munkái, melyek kiemelkedő nyomokat képeznek egyházirodalmunk terén ; ott vannak vallás- és hazafias érdemei, melyek nem szorultak dicsszavakra. Es ehez a tiszteletre méltó férfiúhoz engemet nemcsak az általános tisztelet — hanem a kegyeletes múltnak emléke is fűz. Legyen tehát nekem megengedve, hogy ez alkalommal összefoglaljam mind ama jó kivánatokat, melyek itten elmondattak, és háromszorosan, sokszorosan kívánjam szívem mélyéből, hogy Kiss Áron barátunkat az isteni gondviselés sokáig éltesse ! A nagy tetszést aratott beszéd után szót emelt Peterdy Károly, mint az ünnepelt után hivatalra nézve legidősebb — azután Segesváry József mint ifjabb esperes; ezek után Bencsik István nagybányai esperes, majd Várady Gábor a szigeti iskola nevében üdvözölte az ünnepeltet. Kiss Kálmán a megyei magyarságért és Szatmár városáért, Vállyi Árpád a vendégekért, Czelder Márton, Berky István és Győri Károly a jubiláltért emeltek poharat. A beszédek mind versenyeztek szépségben egymással ; azonban volt még egy feljegyzésre méltó beszéd, melyet Jandrisics János szatmári esperes-plébános tartott a Lukács Ödön második köszöntőjére és ez a következő : »A ki bizonyos esetekben nem érez többet és mélyebben, mintsem kellene : bizonyára akkor sem fog eléggé érezni, midőn azt tenni kötelessége lenne. Szivem e vád alól menekülni kiván, s ha bár az előttem szólók learattak már csaknem minden virágot és kalászt, mint a bibliai özvegy mégis megkísérlem a tarlózást, hogy ne maradjon felszedetlenül az érdemek egy kalásza sem, mely a mai nap ünnepeltjének ősz fejét megilleti. Ha ez ünnepély jellegénél fogva talán az a kérdő felkiáltás szállna felém, hogy »et Saul inter prophetas?* azt válaszolnám: igen, mert habár a vallás zászlója, melynek szívem tántorithatlan hűséget és lelkem kitartó munkásságot esküdött, más ormokon leng is ; habár oltáraim, melyeknél imádatomat és legszentebbb érzésimet áldozom az égnek, más egyházakban emelkednek is : van nekünk Magyarországon még egy zászlónk, melynek versenyezve ajánljunk fel hűségünket mindannyian, s ez a magyar haza trikolorja. És van egy közös oltárunk is, a melynél találkozunk, s melyen mindannyian áldozunk ha kell vért és vagyont, lelkesedést és munkát, szivünk érzéseit és lelkünk legnemesebb erejét, s ez az oltár a hazaszeretet oltára. Ez adja nekem különösen a jogot, hogy ez alkalommal poharat emeljek és egyesüljek önökkel a szeretet ama versenyében, melylyel nemcsak a jubiláns esperest, hanem a hazának egyik ősz polgárát halmozzák el fényesen befutott múltjáért. Egy ősz polgárt mondom, ki a mellett, hogy egyházában a kötelességek embere volt, mint gondos apa és mint költő tisztán és fölemelt homlokkal haladt életének napjainkig terjedt ösvényén. Mint apát megjutalmazta őt Isten jó gyermekeiben. Hogy mint költő nem hasonlitott-e a kagylóhoz, mely fájdalmában termeli a drága gyöngyöket ? nem tudom. Mert Petőfiként: »virágos kert a költő szíve, de másnak termi a virágokat; s mig ezeket szétosztogatja: önnön magának csak tövis marad«. De ha csakugyan ez lett volna életének osztályrésze, ime itt van most környezetében a gyógy-ir : a szeretet részvéte, mely gyöngéden iparkodik felejtetni minden fájdalmat, és tövis helyett fonja a virágkoszorúkat az elismerés örökzöldjéből, a szeretet piros rózsáiból és a dicsőítés babéraiból egyaránt. E koszorúnak kötéséhez járulok én is e pillanatban, szívből kívánva, hogy a lelkek e szép koszorúját sokáig viselje tisztes ősz feje, és a mig csak viseli, örömben és boldogságban dobogjon minden jóért és szépért hevülni tudó szíve. És hogy, mint esperesről is szóljon beszédem, megengedik nekem, hogy én e szónak csak utóbbi részét elemezzem. Kivánom, hogy sokáig legyen peres a napok apró bajaival; de az élet ez a nagy biró neki