Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-10-18 / 42. szám

tettetni meg ne szűnjenek mind halálig! A mily hely- és időszerű, épen ezért áldásos hatású volt és lesz gyülekezetünk hitéletében e püspöki vallástétel: épen oly nagy fontosságúnak Ítélem én azt az egyházegyetemmel szemben is és indíttatva vagyok erre vonatkozólag közelben és távolban hirdetni: jlgaz beszéd ez, és méltó, hogy mindenképen bevétessék.* Mert eme beszédével bizonyságot tett püspökünk: egyházunk igaz tanai felől és az igazhitüség igaz hangján vallotta meg, hogy azon mi symbolikus könyveinkben van a szent irás után az az erő, biztosíték és zálog, mely az anyaszentegyház híveinek ugy ideig mint örökké tartó hitéletet, vigasztalást, üdvöt, boldogságot adni képes. Ezen okból örül a mi szivünk, és nagy a mi lelkünk vigassága, mert a legszebb reménynyel nézhetünk azon egyházfő működése elé, a ki szívvel hisz az igazságban, szájjal pedig vallást tesz, hogy megtartassék mind ő maga, mind azok, kiket reá bízott az Úr. Szavai, intelmei pedig hassanak el egy kisded egyház körén túl egész egyházkerületünkbe, sőt lelkipásztoraink s tanítóink egyeteméhez is, és az anyaszentegyház békéjének felzavarására, az erkölcsi és társadalmi rend kötelékeinek lazává tételére s ily módon az önnön hasznuk és érdekeik, valamint földi, érzéki vágyaik kíelégitésére törekvő álpróféták ellen való küzdelemre, ama felmutatott szent örökségekben keressük a fegyvereket, melyek Isten ereje által biztos diadalra segítenek minden lelki harcost. De nem kívánok e pontnál időzni hoszasan ; ez összevont jelzésből vonja le kiki a következtetést. Hazai s magyar nemzeti szempontból is sokáig emlékezetes, eredményeiben pedig fontos marad Szász K. püspökünk egyházlátogatása. Oly vidékeken is járt ezúttal, hol a nép csak hiriből hallotta nevét a magyarnak, majd más helyen azt a kis sereget kelle lelkesitenie, mely idegen nép közé beékelve talált otthont, majd ismét a nyelvre nézve idegen, de hitben és a haza édes anyai áldásainak élvezésében egyenjogú testvéreket kellett vala öntudatra, a haza iránti hő szeretetre ébresztenie s mindannyit a közös haza közös zászlója alatti hűségre, állhatatosságra lelkesítenie. Bár mindezen kérdések, sokak szemeiben nélkülözik azon jelleget, mely az egyház, mint üdvintézmény hatáskörébe eső dolgoknak ismertető jegye: azonban hazai viszonyaink közepette ezen kérdések, össze vannak forrva az egyháztársadalmi főmotivumokkal. Egyházunk missiója, lőleg hazánk északkeleti és még inkább déli terein, szorosan magyar nemzeti missió is, melynek megoldása ránk nézve nem lehet közömbös dolog. És püspökünk mostani kőrútjában, ezen nagy faladat megoldásának módozatai közül láthattunk s hallhattunk mi egyet-mást, a mi sejtenünk engedi, hogy a missio, mely egyházegyetemünk konventje elé kérőleg járul — ily nagy befolyású és lelkesen buzgó férfiak vállvetett munkássága folytán dicsőén fog előrehaladhatni északkelettől dél legszélsőbb pontjáig. Mindezekről korai és nem helyén való lenne ezúttal szólanunk, midőn csak átalánosságban kívánjuk tájékoztatni érdemes olvasóinkat az átélt eseményekről. Azt azonban még legpuritánabb álláspontunk mellett is meg kell engednünk, hogy épen oly kérdéseket, melyek hazai ref. egyházunk egyetemét igen közelről érdeklőleg megoldásra várnak, de a törvényhozás vagy ha ugy tetszik — a confessiókban megnevezett magistratus hathatós támogatása nélkül mi eredményre sem vezetnének: — e kérdéseket mondom, nem lehet pusztán a lelki világ fegyvereivel megoldanunk minálunk; itt tekintély, méltóság, fölény, és más hasonnemű tulajdonok is kellenek. Menyugvással nyilváníthatjuk, hogy a fennti bekezdésben jelzett igazhitüség mellett és azzal összhangban mindezen tulajdonokat is bebizonyíttatni láttuk és tapasztaltuk püspökünk személyében. Főleg Újvidéken voltunk ennek tanúi, hol valamennyi állami, egyházi, katonai méltóságok részéről a legnagyobb tisztelet és hódolat kifejezését szemlélhettük. Es ez a jelen esetben nem a kiváló hazai költő és iró, avagy a kimagasló államférfi személyét illette! A dunamelléki reform, egyházkerület egyszerű bár, de tiszténél fogva méltósággal felruházott püspöke — primus inter pares — tiszteletére történt mindazon kitüntetés. Es lelkünk nemesen büszke volt; bátran szólottunk ha szólittatánk, örvendtiink a szerb honpolgárok déli metropolisában annak, hogy reformátusok vagyunk, kiknek oly püspöke uralja értelmileg, lelkileg és minden tekintetben az őt környező kiváló férfiakat, a ki méltósága mellett birja mindnyájunk igaz ragaszkodását. Az újvidéki egyházlátogatás külső képe erről győzött meg engemet, míg belső képe visszatükrözte azon hittestvéri szeretetet, mely ugy a püspök és hivatalos környezete, mint általában a ref. egyház minden igaz tagját fennt és lent egyaránt összeköti. Örülnünk kell tehát mindannyiszor, midőn egyházunk fejei, kormányon álló őrei — püspökeink : a világ nagyjai által kitüntetésben, méltóságban, tisztességben, kegyben részesítetnek, mert az ő kormányzások igája nehéz, bár gyönyörűséges, és az ő apostoli tisztök megkívánja az alkalmazkodást, a miként Pál mondja: ^Mind a görögöknek, mind a barbarusoknak, mind a bölcseknek, mind a bolondoknak köteles vagyok *. Viszont jól tudják ők, mint őrállók azt is, hogy nincsen külömbség . . . stb.