Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-09-13 / 37. szám

és így minden időben megtalalható; ellenben a főváros lakosságának legnagyobb része gyakran változtatja lakását, s kevés embernek levén meg az a jó tulajdonsága, hogy adófizetésre önkényt jelentkezzék, sőt a bejelentési hivataloknál is kevesen jelentik be uj lakásaikat ; még kevésbbé lelkismeretesek pedig hitvallásuk megjelölésében, a pénzszedők fizető híveinknek nagy részét minduntalan elvesztik, s vagy csak évek múlva tűnnek elő ismét valamely általuk kívánt egyházi functio alkalmával, vagy csak a meghaltak anyakönyvi rovatában találkozunk velük. A huszonkétezer lélekből 5—6 ezret bizton leszamithatunk a cselédségre, napszámosokra és más forgó szálló tehát nem fizető népségre. A mi marad, következőkép fizet : Az 1883/4-ik és az 1884/5^ évről a statisztikai adatokat összeszedtem, a presbyterium elébe terjesztettem, hogy fogalma legyen az adózó és nem adózó tagok számáról. Kimutattam, hogy az 1883 4- ik évben adó alá ki volt irva 3466 egyén, fizetett 1345 tag: 1884/5-ben kiiratott 4021 egyén fizetett 1405 tag a megelőző évben 553 1

frtot az utóbbiban 541

3 frtot. A közalap kivetés alapján szedetett; e kivetés oly resensust keltett a kivetéshez nem szokott hívek között, hogy nemcsak a közalap fizetését tagadták meg sokan, de kijelentették1

azt is, hogy ezután egyházi adót sem fizetnek. Voltak, a kik nagy indignacióval tudatták, hogy végrendeletökben kifejezést adtak az egyház iránti kegyeletüknek s az egyház számára hagyományoztak, most azonban ezt is megmásítják, s az egyházat örököseik közül kizárják. Az egyház presbyteriuma belátta, hogy ezen adózási viszonyok tarthatatlanok. Elhatározta a rendszeres adózás behozatalát. Bizottságot nevezett ki kebeléből az egyházi adó kivetésére, minélfogva a most folyó egyházi évben már a kivetés szolgál az adózás alapjaul. De sok reményt ehez sem köthetünk, mert az adó alá kiirott személyeknek nagy része nem található. E szomorú jelenségek mellett azonban vannak örvendetesek is. A buzgóság nem hal ki egyházunk minden tagjának szivéből. Közelebb értesültem, hogy egyházunk ujabb végrendeleti hagyományban részesült. Most pedig itt van kezemben egy alapitó levél, melyben az alapitó kijelenti azon akaratát, hogy ő, az egyháznak halala után is rendes adózója kiván lenni, olymódon : hogy a mily összeget életében fizetett, ugyanannyit fizet halála után is. E célból ezer forint alapítványt tett. Ezen alapitó a budapesti református egyház s a dunamelléki egyházkerület ügyésze Szilágyi Sándor ur. Alapitó levelében azon óhajtását fejezi ki, hogy ezen tényével követendő például akar szolgálni. Mi is óhajtjuk, hogy ezen prakticus példa minél több követőre találjon. Ez által a mellett, hogy megszabadulnánk az adószedés miseriáinak nagy részétől, másfelől tetemes összeg kiadásától mentetnénk meg, benmaradván pénztárunkban azon tizszázalék, melyet az adószedőknek kifizetni kénytelenek vagyunk. Mielőtt az egyház presbytt riumának alkalma nyilnék köszönetet mondani az alapitónak, addig is legyen szabad egyházunk nevében kifejezni hálánkat azon férfiú iránt, kinek odaadó és fáradhatatlan munkálkodását, egyházunk, főiskolánk és egyházkerületünk érdekében egész teljességében azok láthatjak csak, a kik az ő minuciosus pontosságát, a legnehezebb ügyek lebonyolításában kifejtett ügyességét, fáradhatlan szorgalmát, a viszályos kérdések megoldásánál tanúsított kellemes és előzékeny modorát ismerik, bátran merjük állítani, hogy nélküle egyházkerületünknek, főiskolánknak és a Baldácsy-alapnak pénz- és vagyoni viszonyai oly előnyös és nyereséges megoldást nem nyertek volna. Mindezen szolgálatait most azzal tetézi, hogy budapesti egyházunknak örökös adózójává teszi magát Adjon Isten egyházunknak sok ilyen lelkes buzgó tagot, neki pedig hosszú é'étet, hogy megélhesse, mikép az általa elhintett mag nem sziklára hullott hanem szazannyit termett. Papp Károly. Észrevételek t. Németh Zsigmond és Pereszlényi János urak válaszaira. Németh Zsigmond ur e lapok 35-ik számában (»Nyilt válasz »Dunántuli« névtelen támadására«), Pereszlényi ur pedig lapja a »Dunántuli prot. közlöny« 6-ik számában (»Válasz Celder Mártonnak«) e lapok 3 i-ik számában közlött észrevételeimre reflektálván, elkeseredésükben sok olyasmit mondanak, a miket ujabb észrevételek nélkül hagynom, irántuk s irántam és mindenek felett a közügy iránti tekintetből lehetetlen. Németh Zsigmond urnák méltán rosszul eshetett, midőn őt azzal vádoltam hogy »hamis és törvénytelen uton kapott egyházat.« Ámde a neheztelés nem engem, de »Dunántulit* terheli, O állította a Dunántuli keiület gyűléséről adott közleményében, hogy egy jogosulatlan pályázó a jelölő' bizottságot valótlan állit ásókkal félrevezette. En azon hiszemben. hogy »Dunántuli* közleménye való — tisztességes emberről ellenkezőt föl sem tehetünk — méltán ütközhettem meg s »a való'lan állításokkal félrevezető pályázót« röviden s valódi nevén méltán mondhattam s tarthatom csalónak. S bar Németh Zs. ur »nyilt válaszá«-ban teljesen eloszlatja a rosszakaratú csalásnak minden gyanúját; de a nem érdekelt, távol szemlélőben azt a meggyőződést ke'.ti föl, hogy az alsoki lelkészkijelölésnél mégis félreértések történtek ; de a melynek nem a pályázó az oka, hanem a jelölő bizottság. És e félreértésre az adott okot, hogy a szolgálati évekbe a jelölő bizottság betudta a segédtanári és akad. tanitói éveket is, mig az egyházmegyei közgyűlés csak a kibocsátástól számított, a kizárólag a lelkészipályán töltött időt vette figyelembe. Ezen ellentétes nézetek szele zavarta meg Somogy nyugalmát, »ezért zúg ott a tenger és a hab !« Es nem ok nélkül ! Mert nagy horderejű kérdés itt nemcsak az, hogy a pályázók szolgálati éveibe betudas?ék-e a tanitói pályán töltött idő is, vagy csupán csak szorosan a lelkészi pályán töltött évek ; hanem még inkább az, hogy a jelölő bizottság annyira felelősség nélküli s csalatkozhatlan e, hogy annak tévedéseit sem igazíthatja helyre az egyházmegye? Van-e nincs-e az egyházmegyei hatóságnak joga egy kebeléből kiküldött bizottság téves eljárását megsemmisíteni ? Az első kérdést illetőleg, a zsinati törvények és a dunántuli kerület szabályrendeleteinek józan értelmezése mellett és mindenek felett a gyakorlat után is kétségbe vonhatlan, hogy a szolgálati évek számitasa csak az exmissiótól, szorosan azon időponttól kezdődik, a melyen az illető a lelkészi pályara lépett. A tanítóság, nevelőség. gondnokság, kantorság is egyházi, de nem lelkészi hivatal. Még erre lép az ifjú, megmaradhat azok valamelyikén allandóan is, mint arra elég példa van ; de ez nem szerzett senkinek jogcímet lelkészi minősítésre. A honnan katonáskodási mentességet is csak a lelkészi kibocsátás ad. Az állam a tanitói-pályán működőket nem tekinti lelkészeknek, mert mimagunk sem tekintjük. Miért tudnók hát be éppen akkor, midőn »a lelkészi pályán szer-