Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-01-25 / 4. szám

lálhatatlan millió cseppekből, melyek végtelen csiga-lassúsággal több évezredeken keresztül csepegtenek vala alá a magasságból és csepegnek részben ma is. De mily csiga-lassuság ez, teremtő szent Isten 1 mikor egy papirvastag cseppkő-réteg képződésére 13 hosszú év kívántatik 1 — Ily megmérhetetlen hosszú idők alatt jöttek létre azok a különféle változatú csepegő kövek és oszloptömegek, melyek itt egyik-másik állathoz, p. o. medvéhez, oroszlánhoz, amott függönyhöz, vízeséshez, pálmához, egyenes vagy ledőlt szoborhoz hasonlítanak. Valóban csudákkal teljes a természet temploma 1 Merengő gondolatok közt léptem ki az anyaföld kebeléből Isten szabad ege alá, örvendve, hogy újólag láthatám az áldott nap ragyogását. Mikor térek vissza oda, Isten tudja, de egyszer bizonyosan. Addig hát gyönyörködjünk a Teremtő szép világában 1 Menjünk a tengerre, menjünk Fiumé-ba A szivem repesett örömében, midőn éjfél tájban Fiúméba megérkezvén, a magyar tengerpartot éreztem lábaim alatt. Alig virradt, siessünk felnyitni vendéglői szobánk ablakát, s ime, előttünk áll, elragadó szépségében, a fenséges Adriai tenger. Oh ezt leírni nem lehet, ezt látni kell édes olvasóm 1 Órákig gyönyörködött lelkünk e hasonlithatlan szép panorámában, melyet az árboc-erdeivel alattunk elterülő kikötő s a nap ragyogó sugaraitól tündöklő tenger végtelen sikja tárt elénk. Mi tagadás benne, büszkék is voltunk rá, hogy ez a tenger és kikötője — magyar. (Zárjel közt azonban megsúghatom, hogy e 22 ezer lakost számláló s magyarnak nevezett tengerparti városban a magyar szó, fájdalom, ritka, mint a fehér holló; mindenütt olaszul vagy horvátul beszélnek.) Azután siettünk megtekinteni a csinos kis tengerparti várost és nevezetességeit. Fölkerestük a magyar allam-gymnáziumot s derék igazgatóját, ki mint testestől lelkestől magyar hazafi, mindent elkövet, hogy e magyar pénzből fenntartott intézet lassan-lassan valóban magyar legyen. Bejártuk a két — régi és uj — kikötőt, melyeknek fenntartása s nagyobbitására a magyar állam mostanában milliókat költ, s honnan a világ minden részébe vitorláznak immár hajóink. Megfordultunk a magyar kir. dohánygyárban is, mely naponkint kétezer embert foglalkoztat, kik többnyire horvátok s a szomszéd községből járnak át ide. Bámulatos, mily gyorsan és ügyesen dolgoznak a nagyobbrészint nőkből álló munkások, kik között számos 10—12 éves leány-gyermekeket is találunk, kik jóllehet hetenként 2 frtot keresnek, de az ártalmas levegőben folytonos egy helyben ülés mellett végzett gépies és megerőltető munka fárasztó halása alatt hova-tovább testben-lélekben elsatnyulnak. De sokáig nem időzhettünk Fiúmé-ban, másnap reggel már útban voltunk Trieszt felé, mely az osztrákok tengeri kikötője s a fiumei magyar kikötő versenytársa. Szép és élénk kereskedelmi város; nagy terjedelmű kikötőjében száz meg száz hajó; a mi Fiuménk hozzá képest, fájdalom, még nagyon szerény. Itt is olaszul beszélnek többnyire, osztrák-német csak a katonaság. Annál jobban esett a találkozás egyik honfitársunkkal s kollégánkkal — a trieszti német reform, egyház akkori helyettes lelkészével, — mert e sok nemzetiségű, nyelvű, felekezeti városban van, hála az égnek, református és evangelikus gyülekezet is. Ez utóbbinak közel a kikötőhöz gót ízlésben pompás uj temploma van, mig a reformátusoknak egy félreeső helyen, a fellegvárhoz vezető ut mentén, van egy igénytelen kinézésű, de belől igen csinos imaházuk. A reformátusok száma 5 54, az evangélikus megközelíti az ezeret. A két felekezet együtt tart fenn egy 7 fi" ós ugyanannyi leányosztályból álló prot. népiskolát, a mi igen okos gondolat. Trieszthez tartozik egyházi tekintetben Fiume is, hol azonban aligha van száz protestáns. Délután kirándultunk a Trieszthez félórányira fekvő Aliramar-ba. Ez az adriai tengerbe benyúló kis félszigeten messzire kimagasló várkastély, a hozzá tartozó gyönyörű kerttel, egyike a legérdekesebb nézni valóknak, mit egyetlen utas se kerülhet el. A kastély királyilag berendezett fényes termei, a nagyszerű kilátás a végtelen tengerre, a bájos fekvésű és berendezésű, narancs, citrom és egyéb délországi növények örökzöldjével szegélyzett utak, sétányok, a balzsamillatos levegő, a kedves madárdal, a tiszta kék égbolt, a rejtelmes csend és nyugalom, mindez valóságos földi paradicsommá varázsolja e nyönyörű pontját a földnek. Ki kívánkoznék innen el ? .. . És mégis, a ki e paradicsom ölén egykor oly boldog vala (királyunk testvére, Miksa, ki később mexikói császár lett s mint ilyen 1876-ban a köztársaságpártiaktól golyó által kimúlt,) nem értett honn ülni nyugodtan; a tettvágy s talán a nagyravágyás szenvedélye által sarkalva, számüzé magát földi paradicsomából a tengeren túlra s ... örökre. »Bár maradtál volna benne végig .... de az embert vágyai vezérlik« — mondja koszorús költőnk Petőfi. Mi pedig szomorú visszaemlékezések közt gondolunk arra, a mit Jerémiás próféta mond : »Kivánsz-e magadnak nagyokat: ne kívánj,« — s lemondva a világ hiábavalóságáról, igazat adunk másik halhatatlan költőnk Arany János mély bölcsességű szavainak : »Földi ember kevéssel beéri, vágyait ha kevesebbre méri.« Másnap reggel Triesztet is elhagyók s ezzel egyidőre búcsút vettünk a magyar-osztrák birodalomtól is. Udine határvárosánál végre a szép Olaszország földjére értünk. Mohó tekintettel vizsgálunk mindent: a vasúti állomást s olasz viseletű népét, a kicsiny bár, de rendkívül csinos falukat, városokat, a jól művelt szántófölde ket, melyek búzatermésüket már beszolgáltatták, de újólag el vannak vetve kukoricával (élelmes nép az olasz 1) a számos folyóktól s áradásaitól öntözött síkságot, mely beláthatatlannak tetszik, mint a szép magyar alföld ; de ime ott a messzeségben égig nyúló hegyek kékellenek: a krajnai és tiroli Álpesek. Mintha az ég is derültebb, a levegő éltetőbb s az élet is könnyebb és boldogabb volna e kies vidéken 1 . . . Elmerül lelkünk a táj szépségeinek gyönyörélvezetébe, csak az fáj, hogy Magyarországon nem vagyunk többé. Idegen, sajátságos kifejezésű barnult arcokkal találkozunk mindenfelé; útitársaink csodálatos sebességű olasz beszéde, miből alig érthettünk pár szót, még inkább érezteti velünk, hogy bármily gyönyörű, de ránk nézve idegen országban utazunk. Kénytelenek vagyunk azonban megkínozni kissé azt a különben édes zengzésű olasz nyelvet: ha rosszul ha akadozva is olasz szavakat kezdünk gagyogni, a mikből lassankint többé-kevésbbé érthető mondat, majd ha nem valami ékesszóló, de mégis hosszas beszéd lesz, s ugy tetszik, mintha e kis társalgás után könnyebben lélegzenénk fel, mintha már nem is éreznők magunkat olyan idegennek: hisz itt is érző emberek és keresztyének vannak. Délután két óra felé járt már az idő, midőn'egyik olasz útitársam figyelmeztet, hogy nemsokára Velencében leszünk. Csakugyan, egyre szaporodnak a mi belvizeinkre emlékeztető vízállások, s egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy jobbról-balról egyebet se látunk viznél. Vonatunk vágtatva halad tovább, a mi lélegzetünk elszorul : ez kész veszedelem, neki menni a végtelen tengernek.