Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-01-25 / 4. szám

szerencsések nem lehetnének, valóságos embertelenség lenne — jelen körülményeink között — e paragrafus szigorú alkalmazása. — — Tudva van, hogy az összes lelkészi szolgálatok között, legterhesebb s legkimeritőbb a lelkésznek az ünnepek alkalmával végezni tartozott teendője. Példaképen megemlítem, hogy a közelebb mult karácson ünnep első napján, magam is, ki pedig a kisebb egyházak lelkészei közül való vagyok, a templomi egyházi beszéd végezése s az Úrvacsora kiosztása után még betegeket is látogatván, csak délutáni 3

/4

2 órakor értem haza, hogy — a miben reggeli 9 órától fogva módom nem volt — ülve kipihenjem magamat. Nem embertelenség lett volna-e akkor tőlem azt követelni, hogy negyed órai pihenés után harangoztassak s álljak ismét szószékbe? Ha már a szószék tekintélye érdekében való cselekvés szükségességét érezte a zsinat: miért nem vette tekintetbe — mielőtt e célból §-t alkotott volna — a létező viszonyokat s körülményeket ? Miért nem nyúlt bele a darázsfészekbe, kimondván, — mert hiszen arra joga lett volna, hogy amint a józan ész, felvilágosodás s vallásunkat jellemző egyszerűség egyaránt követelik — az ünnepek csak egy napon tartassanak. Vagy legalább miért nem mondotta ki, hogy ünnepeken s általában oly napokon, a mikor Úrvacsora osztatik, az egyházi beszéd tartása elhagyandó, eléggé helyettesitvén azt az ugyanakkor tartatni szokott szertartási beszédek ? Igy nem lett volna oly terhes és kimeritő a lelkész ünnepi szolgálata. Igy meg lehetett volna követelni, az embertelenség vádja nélkül, minden lelkésztől, hogy délután is maga végezze a templomi szolgálatot. Igy több sikere lett volna a szószék tekintélye érdekében alkotott paragrafusnak. E nélkül azonban az végre nem hajtható, sőt — a mennyiben annak utja megegyengetve nem volt s azt a fentebb jelzett intézkedések valamelyike meg nem előzte: valóságos filius ante patrem ? A másik §, melyet a fennti címirat szerint >végre nem hajlottnakc

neveztem a 109 ik. Ez igy hangzik: >

kötelessége — t. i. a lelkipásztornak — az Ui asztalához készülő növendékeket előkészíteni.(

< Világos, minden kétséget kizáró helyes § ez is, sőt ha igazi buzgósággal s lelkesedéssel vitetik keresztül mindenütt, talán többet ér a zsinat minden alkotásánál. Most már nemcsak erkölcsi, hanem hivatali kötelességünk is, hogy a jelen nemzedéknél jobb s vallásosabb érzésű ujabb nemzedéket neveljünk. E paragrafus eszközölheti azt, a hogy egy emberöltő elmultával, egyházi és vallási életünk világában uj ég és uj föld lészen! De mit látunk ? E nagy fontosságú paragrafus, csak irott malaszt s az, bár a törvény már két év óta életbe lépett, mind ez ideig végre nem hajtatott. Volt alkalmam a közelebb mult évben — mint a can. visitatio egyik szerény tagjának — bejárnom egy egyházmegyének jó részét. Felvétetett mindenütt az előirt kérdések között: Jelkész által gyakoroltatik-e a confirmandusok előkészítése ?€

A felelet — kevés kivétellel — tagadó vagy legjobb esetben himező-hámozó volt ilyen formán: >;

)

igen, én gyakorlom a felügyeletet, több izben meglátogatom őket* stb. Több mint bizonyos, hogy igy van ez, nemcsak az általam ismert, hanem kivétel nélkül minden más egyházmegyében. De azért ki hallotta valaha, hogy valakit ebbeli mulasztásáért felelősségre vontak volna az egyházi főbb hatóságok ? Ez uraim! nem jól van igy. Ha törvényt hoztunk: tartsuk is meg! Ha mi nem felelünk meg azoknak, a melyeket a törvény kötelességképpen elibünk ír : ugyan hogy kívánhatnánk meg, hogy a tanítók, gondnokok, egyházfiak és az egyes egyháztagok eleget tegyenek, az őket illető fejezetekben elibök irott kötelességeiknek. Hogy nem félünk azokat kötelességeik teljesitésére serkenteni, midőn azok minden percben rá mutathatnak a 109. §-ra ezt mondván: ^hagyja el tiszteletes uram a törvény szentségére való hivatkozást, hiszen tiszteletes uram sem teljesítette ezt* ! Előre is bocsánatot kérek, de kimondom: itt már a törvény végrehajtására s annak végrehajtása feletti őrködésre hivatott egyházi felsőbb hatóságoké a mulasztás. Azoknak kellene utána nézni s megkövetelni minden lelkipásztortól, hogy teljesítse e tekintetben is törvényszabta hivatalos kötelességét. Itt nincs semmi mentség. E § végrehajtható minden lelkipásztor által mindenütt; néhány héten keresztül naponként egy órát ily nagy fontosságú munka végzésére minden lelkész szentelhet, még a legnagyobb egyházban is; hiszen még a nagy Debrecenben sem esik, az öt lelkész közül egyre-egyre évenként több hatvan növendék előkészítésénél! Elég baj már az, hogy vannak törvényünknek végrehajthatatlan paragrafusai ; legalább azokat, a melyek végrehajthatók, hajtsuk is végre ! *) IbÓ Pál. Imádkozzunk, de ne szédelegjünk! »Syrus cum non sis ne syrissa !« Annyiszor hallunk feljajduló panaszhangokat vallásos egyházi tanoknak az újkori komoly tudományos műveltségtől való elmaradót tságafe*) Sajnálattal értesültünk a fentebbi sorokból mindkét törvénycikknek végre nem hajtásáról. Sietünk ezekre észrevételeinket mihamarább elmondani. Szerk. PÁPA