Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1885-08-09 / 32. szám
lelkésztársam nem is, de az olvasó közönség fel fog menteni e kettős törvénysértés vádja alól, s főtiszteletű püspököm s a pesti egyházmegye érdemdús esperese nem fognak ellenem fegyelmi vizsgálatot indítani, a rám kent törvénysértés vádja miatt. Volna ugyan még Balla Lajos lelkésztársam cikkéhez — némi észrevételem, de nem akarván a tisztelt olvasó közönség türelmét kifárasztani: csak egy kérdést teszek. Balla Lajos lelkésztársam helyesnek, a közügyre hasznosnak, s a lelkészi hivatal méltóságához illőnek tartja-e: midőn némelyek — mint tette a »Protestáns egyházi s iskolai lap« 28. számában Szabó József atyánkfia, midőn< saját esperesének, az »ugy hallottam« alapján, a zsarolás; a 29. számban Balla Lajos úr, az »úgy gondoltam« alapján, e kettős törvénysértés vádját csapták arcunkba »palam et publice« — minden alap s igaz ok nélkül, talán csak feltűnni akarás, vagy irói viszketegből: ember és paptársaik jó hirnevét s becsületét gyalázzák. Régen — még diák koromban — mint adomát hallottam, hogy egy öreg prot. pap hallgatói előtt a rágalmazásról prédikálván, következőket mondotta: »Ha egy pénzdarabot kaptok, elől-hátul megnézitek, megpengetitek, nem hamis-e? nem lukas-e? — ha egy cserép edényt vesztek, jól megvizsgáljátok, megkongatjátok: nem repedt-e? de ha embertársatokról rossz hirt hallotok, minden vizsgálás nélkül elhíresztelitek, még pedig! megtoldva, meg megnagyobbítva. Bizony bizony 1 ember társaitok becsületét kevesebbre becsülitek, mint egy hitvány pénzdarabot, vagy töredékeny cserép edényt. Ez a jó öreg pap, — ha élne, — ma is elmondhatná predikátióját, s az rá illenék nem csak egyszerű tanulatlan hallgatóira, hanem még a Krisztus tudományának, a felebaráti szeretet evangeliomának igéit hirdető tisztelendő Tudós lelkipásztor urak közül is némelyekre. A kinek nem inge : ne vegye magára. Szokoly, julius 29-én 1885. Szalai Ferenc, külső-somogyi esperes. Kájel József urnák. Valamelyik lapban olvastam, hogy egy színházban előadás alatt a színfalak megett történt szóváltás következtében egyik diva sírva fakadt. A töredezett hangok egyik hallgatónak fülébe jutván, ez ijedve tüzet kiáltott. A közönség fölriadva rohant kifelé, mignem az igazgató megjelent s a közönséget lecsillapította. Ez a jelenet jutott eszembe, midőn Kájel lelkésztársamnak meg nem értett szavaimra kitört vészkiáltását olvastam. Szerencsére a közönség nem ijedt meg. Nem kell az igazgatónak a riadalt lecsendesíteni. De hogy Kájel ur is megnyugodjék, egy pár szóval felvilágosítom. Minket, református lelkészeket feketevérüséggel vádolnak, hogy szeretünk mindent sötét szemüvegen nézni és mindent a rosszabb oldaláról tekinteni. Igy fogta fel K. is az én szavaimat. Vádol, hogy a »szebb jövő zálogait s a sokak által melengetett drága ereklyéket, a közalapot és a születendő lelkészi nyugdíjintézetet kigúnyoltam.« Nagyon téved! A mit a közalapról irtam, hogy sokan szeretnénk lelkészek és hivek, ha az nem volna, — fájdalom — Kájel ur jajjai dacára is igaz. S hogy ön ebben megütközik, s ezt én tőlem olvassa először, ezen meg én csudálkozom. Azt kell hinnem, hogy nem érintkezett lelkésztársaival, és igy nem látta, mi történik körülötte. Ha figyelt, látnia kellett volna, mily kínnal született meg ennek a közalapnak sok reménynyel várt első gyermeke, s ebből levonhatná a következő vajúdási kinokat, melyek ezután még inkább gyötörni fogják az espereseket, a lelkészeket és híveket. S ennyi kín és gyötrelemnek, azon gyűlölködéseknek, a melyek sok helyen megháborították a régi jó békességet lelkész és hivei, presbyterium és gyülekezet között, mi az eredménye ? Nyomorúság 1 Igaz, hogy vannak itt-ott, kik segélyt kaptak, segélyeztettek szegényen dotált lelkészek. De vajon, az óriási szükségletet tekintve, többe- az, mint egy csepp a tengerben ? Es a mi több, a közalapnak főfeladata levén a keletkező és gyenge egyházak segél)-ezése, látott-e csak egyetlenegyet, melyeta közalap lábra állított volna. Égető minden oldalról a szükség, de a tűzoltók rostély öntözőt alkalmaznak a nagy tűz oltására, a melyből ezer cseppekben hull szét az enyhítő viz a nélkül, hogy valahol oltani képes volna. És ez igy lesz mindég. Mert az érdek önző és kapzsi ; senki sem akar saját szükségeivel várni. Senkisem akarja azt a szégyent magára venni, mely érné, ha üres kézzel térne övéihez vissza. Ezeket értettem én, és azon beláthatatlan bonyodalmakat, melyek következni fognak ezen nem életrevaló törvény karhatalommal leendő végrehajtásából. Nem szükség mondanom, hogy a közalap megszüntetést nem szószerint értettem, mert hiszen mindenkinek tudnia kell, hogy a törvénynek felfüggesztésére, vagy hatályon kivül helyezésére, csak a törvényhozó van jogosítva. A nyugdíjintézetre vonatkozó szavaimat — mint látom — még kevésbbé értette meg, mert nagyon elkeseredik miatta, holott nincs mit keseregnie. Hogy elkeseredésében sok olyat olvas ki szavaimból, melyek azokban nincsenek, mutatják azon felkiáltások, melyekkel szerinte én »felhívom lelkésztársaimat, hogy a szegényebb lelkészek segélyezésére kinyújtott áldozatkész kezeiket vonják vissza.« Ha én is ugy eltudnék keseredni, bizony fájdalmasan érintene az a sértő magyarázat. De bennem e sorok inkább szomorúságot, mint elkeseredést ébresztettek ezért keser ség nélkül magyarázom meg szavaimat. Hallgassa meg hát, mit értettem én nyugdíjintézetre vonatkozó szavaim alatt. Sok egyházmegyének van saját nyugdíj alapja, mely itt-ott tetemes összegre rug, s a melyet sok már őszülő, roskadozó lelkésztársunk önmegtagadással építgetett fiatal korától fogva, hogy ha netán tehetetlenné válik, vagy özvegyet, árvákat kell hagynia maga után, megnyugodva költözzék el, mert özvegye, gyermekei koldusbotra nem jutnak. De — fájdalom — vannak egyházmegyék, a melyekben nyugdíjintézet, vagy teljességgel nincs, vagy alig teng. És most, jön az országos nyugdíjintézet, melybe némelyek terve szerint beolvad minden egyházmegyei nyugdíjintézet. Gondolja csak K. lelkésztársam önmagát azon öreg lelkész helyzetébe, a ki ifjúkorától fogva hozta az áldozatokat családjáért, s most azoké, a kik nem áldoztak, a kiknek nincs, elnyeli amazokét a kiknek van, a kik áldoztak. Vajon nem összerázkódnék-e ön is e gondolattól ? Az nem nyugtathat meg, hogy az országos nyugdíjintézet majd egyszerre több osztalékot ad, mint az egyházmegyei. Példa a tanitói nyugdíjintézet, mely óriási összegeket nyel be évenként, és még most is alig ád annyit, mint egy-egy egyházmegyei tanitói nyugdíjintézet. Tehát: a kiknek van, elvesztenék a mijök van, s a kiknek nincs, alig nyernének valamit. Legyünk egymásiránt méltányosak s ok nelkiil ne éleskedjünk. Papp Károly.