Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-07-26 / 30. szám

minket a latin nyelv elemeinek imertetésében vezessen. Itt kezdtem a latin nyelvet tanulni a kis Cellarius vagy szótáron és a colloquiumok resolválásán, kezdtem nekivágni minden nyelvtani szabály nélkül, fordítva stylust, irva ugy a hogy, magam sem tudom hogy, az alaphiányt csak később rakván alá, mint szokás a vályogfalaknál folytonos tatarozás, építés helyett. Debreceni három esztendős diák koromban kezdtem systematice rakosgatni nyelvtani fogalmaimat, megvolt gyönyörűségem ebben a késői fáradságban, mert tudományos mélységből hoztam fel őket, nem ugy mint ma a szegény oskolás-gyermek, kit szárazon etetnek, soványitanak a nyelvtan elemeivel. Tót Pál keze után, kinek hizlalójából jóval soványabban kerültem ki, mint bele mentem, Obernyik József iskolájába jutottam, ő atyám mellett meglett emberfővel lépett a papi pályára. Ez a classikus ember engem, kinek egész tanulsága alig ért bokáig, nyakig belevetett egyszerre a diák-literaturába, tanultatta velem Fédrust, quod risum movet, s mikor bennne fulladoztam, éppen akkor iparkodott meghozni szám ízét a tanuláshoz. Ugy éreztem magamat, mint a modern gymnaziálista, kit túlterhelt állapotában irgalmatlanul meghánytatnak az érettségi vizsgákon. Obernyik után a pesti kegyes atyákhoz jártam, hol a que maribussal kínoztak egy esztendeig. Ott tilt Csertő a híres rígorozista a nélkül, hogy tőle ne több csak egy szó útbaigazító magyarázatot hallhattunk volna egy egész esztendőn át, annál gyakrabban suhogott a korbács, a nyírág. Budavára visszafoglalása után a magyar elem, melyet akkor az ó-budai Kálvin egyház képviselt, Buda egyik zugában O-Budán húzta meg magát, itt minekutána 1730 körül a pestis és az esztergomi érsek Széchényi Ferenc megtizedelte, századunk elején még én is értem O Budában és ismertem az irtott nemzedék közül néhány öreget, szép erőteljes magyar kálvinista faj 1 Századunk elején csak abban a kálvinista zugban beszéltek, értettek magyarul egész Pesten-Budán, ide vetődött az az egynehány műkedvelő német űu, ki mulatságból tanult magyarul is. Ezen az uton kerültem én is mint cserefiu egy magasabb műveltségű pesti német családba. Uj nyelv, uj ház, uj emberek, egy egészen uj világ nyilt a tíz éves gyermek szemei előtt, nincs anyja, nincs otthona, nem érti senki, nem ért senkit, az első éjjel után az uj anyának kimondott ítélete : »így fiam meg nem tarthatlak.« Sirva ültem le a nagy kapu küszöbére, egész sulylyal nehezült rám a gondolat, hogy engem tűrni, szánni, de szeretni nem lehet. Felkeltem, indultam, nem tudván hová ; de az áldott nemeslelkü nő látva kisírt szemeimet, letörlé a könnyeket és bevitt a házba, nevelt, gondomat viselte egy évig. Ez az egy év visszaadott magamnak, az áldott nő nem utált sőt szeretett, mi jól esett meggyőződnöm felőle, hogy engem még szeretni is leliet. Más tekintetben is ez az év nyomát hagyta egész életem folyásán. A vad fiu megszelídült a három szép és okos leány társaságában, egész magaviselete, minden mozdulata megváltozott, mintha kicserélték volna, a miveltség magasabb fokán álló nők közbefogták a szilaj fiút, illemre, nemesebb ízlésre szoktatták. A legkisebb velem egy idős leány Nelli nem volt szép, de annál eszesebb, vele meggyült a bajom. Van egy kitérés, vagy inkább egy redő iskolai életemben, mi lényeges változást idézett elő ennek ábrázatán, ezt is megemlítem. Atyám három bátyámat a debreceni iskolába vitte tanulni, otthon maradva egyedül, bátyáim után busultam és vágytam éjjel és nappal, azon is járt eszem, hogy miként lehetne elmenni utánnok, mert a testvéri szeretet sokszor kimerithetlen, náluk nélkül egyedül nem maradhat, elhervad. Egy tűlszigorűnak vélt fenyítés után elszánva magamat, hónom alá fogtam egy könyvet és elindultam Pesten át Debrecen felé, azt mondva a találkozóknak, hogy én azt a hónom alá fogott könyvet viszem, hová? Debrecenbe, bátyáim után, kik azt a könyvet otthon feledék, én magam is hittem, hogy ugy van, ugy lesz. Meleg nyári nap délután az üllői úton kiértem Pestből, siettem, mert távol van Debrecen. A nagy homokban végre utóiért egy tüzér-transport, én, hogy jobban haladjak, egy kocsi hátuljába fogództam, melyen egy becsületes tűzmester ült, megszánta az ügető fiút, felültetett maga mellé, kihallgatott, mi is oda megyünk, elviszlek, hogy ne vinnélek, majd elbeszélgetünk az uton. Estve Vecsésre értünk hálásra egy jó német gazdához, másnap virradóra hült helye volt az én tüzéremnek, meghagyva a házi gazdának, hogy engem haza szállítson. Harmadnapra visszakerült az elveszett fiú, Debrecenbe indult, Monorról visszatért, alig végezve az egész út egy tizedrészét. És életem hosszú útján hány felbehagyott tized, huszad, századrész munka kiált utánnam, hogy folytassam, végezzem. És ők mind elmaradoznak a monori uton. Atyám, a debreceni magyar ember féltvén Ó-Budán az elnémetesedéstől, elvitt a Kecskeméten virágzó gymnasiumba, hol hajdan maga is professoroskodott, és beíratott a novitius syntaxisták közé. Különös dolog, hogy tanítóim között alig volt rokonszenves arcú, alig volt egy, kinek derült mosolyát láttam volna. Itt is a félszemű vaskalapos Salamon ijesztgetett másfél évig. Az oskola setét, szemetes, gödrös, a padok vetemültek, hanem azért a tanuló sereg, a músák sokkal elevenebbek, vidámabbak, mint ma az uj kényelmes függönyös oskolakasok beteges raja, kik elibe annyi sonkoly, annyi tanulmány van felöntve, hogy legalább felét ott hagyják. 1816-tól 19-ig tanultam Kecskeméten, itt ez idő alatt serdültem. Nevezetes korszak egy ifjú, egy gyermek-ifjű életében, most is le kell fognom, faggatnom kell a felsiető gyöngyöket, melyek kebelemben fel s alá jártak, mint borban a gyöngy és a gyönge edényt elrugással fenyegették. Az első költészet és szerelem tündér almái, aranyos szárnyú pillangói, melyek után még a 80 éves öreg ís utánnok vágja kalapját. — Ezek rajongták körül a 16—17 éves fiút, ki most 82 éves korában ís talál belőlök egy két morzsát, mikor kopott, szakadt zsebje fenekén keresgél még valamit. Végre eljutottam hozzád, utolértelek édes jó tanítóm, professorom Nayy István, kinek jelenleg utódja vagyok Cegléden, hol majd engem is eltemetnek, elfelednek mint téged. Eddig tanultam a latin nyelvet és fraseologiát, de nem volt a ki bevezetett volna ennek classikai szépségeihez, nem volt a ki egy Cicerónak orátori nagyságára, egy Virgil Horác éposza vagy lyrája rejtelmes elzudulásaira figyelmeztetett és azoknak követésére serkentett volna. Te voltál, a ki nagy tudományod és olvasottságod tárházát a bámuló ifjú előtt felnyitva megtanítottál gondolkozni, a szépet ismerni, megbírálni, és az üres jövőt magas, nagyszabású ábrándokkal megnépesiteni, előttem lebegsz most is mosolygó arccal az ég felé mutatva, macte virtute per! Sic itur ad astra! Kecskemétről Debrecenbe költöztem, mikor megérkeztem egy váltó forinttal zsebemben, István bátyám, ki már akkor négy esztendős diák volt, vezetett be a negyvennegyedik lakszobába, »az Isten gondot visel* mondá. Simon István a Csurgóról subscribált öreg diá'c