Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-01-18 / 3. szám

tása tehát a sinequanonja annak, hogy egy külhoni egyetemen tanuló prot. ifjú e nevezett ösztöndíj élvezetében részesüljön. De mi történik oda künn? Beiratkoznak csakugyan egy bölcsészeti tárgyra, azonban ennek ^szorgalmas hallgatása az egyetemen* csak nagyon mellékes valami. Ismertem p. o. olyanokat, kik ezen órát nagyon is ritkán látogatták, kik hónapokig sem jártak föl az egyetemre ; egyet pláne, ki azt csak kétszer, sőt egyet, ki a nyári semesterben egyetlenegy bölcsészeti órán sem volt jelen, s nevezett ösztöndijat mégis élvezték. Már most kérdem, nem szándékos visszaélés-e az ilyen eljárás ezen ösztöndíjakkal, melyet a németek máris ^ungarische Wirtschaft<

-nak neveznek ? Ez-e az a ^szorgalmas tanulásmelyet a Glósius S. és D.-féle ösztöndijosztó bizottság mindenkitől megkövetel, ki ezen jótéteményben részesülni akar ? Dr. Felméri Lajos jeles pádagogusunk s a jénai magyar egylet volt elnöke e gazdálkodást a hazaáiulás egy nemének mondja, mert többi között azt állítja: „ Hiszen őt senki sem ellenőrzi, ha soha az egyetemet nem látja is, (az egyetemi könyvtárt még kevésbé), csak tandijt fizessen. Itthon . . . bámulják, mikor kimondja a szót, hogy ő ^külföldi akadémikus* volt, mert hiszik, hogy nyakig úszott a tudományban. . . Nem, nem tudományszerzés az, hanem a tudománynak lealázása, mert kirakat végett jönnek legtöbben (tisztelet a csekély számú kivételnek) egyetemekre. Vagy mit mond már a 30-as években egy jeles magyar írónk, midőn Halléban is megfordult? Naplójában ezeket találjuk feljegyezve: ^Az u. n. magyar könyvtárban (bibliotheca hungarica), mely a reformátió óta fennáll, s a magyar akadémikusok tulajdona, sok kéziratok, emlékkönyvek, levelek vannak, fájdalmas mondanom, hogy egy s más akadémikus Hálán gyakran átutazik, de ha viaticumot kapott, e tárat átvizsgálni eszébe egynek sem jut. . . Semhogy használatlanul heverjen, mint most az az eset. inkább Berlinbe tétetnék által.4 De visszatérek tárgyamhoz. Azoknál, kik ily lelkiismeretlenül járnak el ezen ösztöndijakkal, nemcsak a philosophia, hanem más tárgy is, általában az egyetemi előadások látogatása nagyon közönyös dolog. Legekklatánsabb például csak a bölcsészetet választottam, melynek szorgalmas hallgatása megkívántatik. Magam igazolására itt fölemlítem, hogy vádlóul föllépni nincs szándékom. Csupán a méltányosság és igazság az, a mit keresek ! Neveket nem említek. Tisztelet a csekély számú kivételnek. Az a különös, hogy magyar iíjainknak a külföldön való ily lelkiismeretlen gazdálkodása ismeretes az egyetemi tanárok előtt is, mit sokszor gúnynyal említettek fel előttem. Például megtörtént, hogy nem rég a halle-wittenbergi egyetemen tanuló két atyánkfia kiment a nyári semester idején a Halle városához szomszédságban levő Giebichenstein nevü regényes faluba a Saale folyó mellett lakni, képzelhetni mennyiszer járhattak fel ezen urak az egyetemre? Dr. K. . . tanárunk figyelmeztetett is ezután ^ne menjünk föl Giebichensteinbalakni !* Dr. H. .. .tanárom pedig egy bizalmas theaestén többek jelenlétében őszintén bevallotta, hogy nincs köszönet a magyarok külföldi tanulmányában, mivel sokat markolnak, de keveset szorítanak, és kérve kért föl, hogy ezen gazdálkodásról világosítsam fel oda haza ev. protestáns egyházunk őreit s az ösztöndijosztó bizottságokat. A baj kétségtelen. Ezt orvosolni kell. Legkönnyebben ugy, ha a főt. urak s a tisztelt ösztöndijosztó bizottságok a jótéteményesektől megkövetelnék, hogy ne csak az >egyetemi leckekönyvet*, mely csak a tantárgyak és órák számait mutatja ; ne is csak az u. n. ^ Sitten zeugniss*-t, mint az eddig szokásban volt, mely bizonyitja, hogy az illető be van vezetve az egyetem anyakönyvébe, s melyet rendszerint az egyetemi titkár, kinek minálunk vajmi kevés tudomása van, már t. i. arról, hányszor látogatjuk az egyetemet, állit ki, hanem főleg egy u. n. ^Fleisszeugniss*t is küldjenek be, mint az a németeknél oda künn már is szokásban van, mely bizonyítaná, hogyan hallgatta és hallgatja az illető ösztöndíjas az előadást. E bizonyítványt, bármely szakhoz tartozó theologiai tanár csak is akkor állítja ki tényleg, ha tudja az illetőről, hogy szorgalmas hallgatója volt. Ez ellen nem hozhatja föl valaki azt: hogy mint volna lehetséges egy egyetemi tanárnak ilyféle bizonyitvány kiállítása, midőn az embert nem is ismeri? Erre feleletem az: a hallgató hibája már az, ha tanárai közül egy sem ismeri, különben a német tanárok ily esetben az egyetemi jegyzeteket szeretik elkérni és megnézni s ennek alapján is állítják s állithatják ki a nevezett szorgalmi bizonyítványt,*) a mint az mosta porosz egyetemeken szokásban van a theologusoknál az u. n. culturexamen kikerülése végett. De másrészt a magyar tlieologusok érdeke kívánja meg azt, hogy a külföldi egyetemek hírnevesebb szaktanáraival közelebbi viszonyba is lépjenek, s ezen viszonyból íolyólag nem fog nehézségekbe ütközni a szorgalmi bizonyitvány kiállítása. Körülbelől igy gondolkodott a dunántuli evag. superintendens *) Baj minden bizonyára az is, hogy sokan a külföldi magyar theologusok közül a német nyelv abcéjét sem értik, s igy a német professzor előadását »felette unalmasának talalják. Erre véleményem az hogy a külföldre már némi német készültséggel kellene csak kimenni, mert már ott grammatikát mégis nem lehet tanulni. Sz. M,