Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-06-14 / 24. szám

nek s legutóbb pesti egyházunknak főgondnokát s tudjuk, hogy a mire kezét vetette, ott rend, haladás, termékeny és sikeres működés jelölték keze nyomait. És ha van valami, a mi e fölötti örömünket még tetézheti, az, hogy e választás oly egy értelemmel történt, hogy midőn egyházkerületünket már-már megoszlás és viszály látszék fenyegetni, a bizalom nagyméltóságod személyében oly egyértelműséggel találta meg azt a férfiút, a ki egyházkerületünkben a szellemeket öszszetartsa, egy célra, kerületünk javának öregbítésére, emelésére, felvirágoztatására egyesítve. De ha örömünk nagy, nem hallgathatom el, hogy nagyok várakozásaink is s talán nemcsak a magunk részéről, hanem egész ref. egyházunk nagy várakozásokat táplál excellenciád iránt. Az egész ország ismeri excellenciád tevékenységét, akaraterejét, sikereit, más téreken is; ismeri különösen abban az óriási munkában, melyet excellenciád az utóbbi években végzett, midőn hazánk második városát a hullámárból kelle kivonni s másodszor megalapítani. Minket ugyan — anyaszentegyházunkat — nem sodort el az ellenséges elemek dühe, nem rombolt szét s nem iszapolt be az ár, mint Szegedet; de nálunk is sok az épitni, sok a rendezni való. Es ha amott egy királyi szót valósított meg excellenciád, itt isteni szózatra kell a ráváró munkára vetnie kezeit. De ha ott a királyi elismerés követte excellenciád működését, itt Isten áldása lesz annak jutalma. V ezesse azért Istennek szent lelke nagyméltósigod működését s kisérje Isten áldása kivívandó sikereit. Gr, Tisza Lajosnak a főgondnoki szék elfoglalása alkalmával tartott beszéde. Főtiszteletü egyházkerületi közgyűlés! Nagy a kitüntetés, melyben engem ez egyházkerületnek oly fényesen nyilvánult bizalma részesitett, a legnagyobb, mi e téren az egyház világi tagjait érheti, de ugy érzem, nagy a felelősség is, fontos a kötelesség, mely vele jár. En a megtiszteltetést hálás köszönettel fogadom, és nem csupán kötelességérzetből, de őszinte örömmel szentelendem egyéb teendőim mellett, a tevékenység szempontjából még beszámítás alá eshető hátralevő éveimet, melyekkel a gondviselés netalán megajándékoz, általam az egyház és különösen az egyházkerület szellemi és anyagi érdekei előmozdítására. Nem tagadom ugyan, hogy kivált ha a dicső elődök névsorán végig tekintek, aggodalom fog el, vájjon képes leszek-e csak részben is betölteni amaz. ürt, melyet ez egyházkerület világi elnökségében az egyház s különösen az egyházkerület körül magának annyi érdemeket szerzett közvetlen elődöm maga után hagyott. De bátorít másfelől azon önérzet, hogy ha távol van is tőlem magamat ő vele akár tehetség, akár az ügyekben való jártasság szempontjából párhuzamba hozni akarni, a mi a komoly keresztyén vallásos érzületet, az egyházunkhoz való ragaszkodást, az egyházunk érdekeinek előmozdítására irányzott öntudatos és következetes törekvést és igyekezetet illeti, erre nézve elfogadom a versenyt bárkivel szemben. Bátorít továbbá ama remény, hogy azok, kik most bizalmukkal önként tiszteltek meg, a jövőben támogatásukkal kérésemre megajándékozandnak. Es itt első helyen fordulok az én mélyen tisztelt elnöktársamhoz; — hiszem és reménylem, hogy az ugyanazon egy cél felé törekvő munkálkodásunk közben közöttünk mind öregbedő kölcsönös bizalom még szorosabbra fogja vonni a baráti köteléket, mely minket ugy szólván gyermek korunktól fogva egymáshoz fiiz, — és fordulok többi tiszttársaimhoz, majdnem mindannyian hivatalban veteránjához e kerületnek, — fordulok a nagytiszteletű egyházmegyéhez, a tisztelt tanári karhoz és a számos tekintélyes egyházak képviselőihez és vezérférfiaihoz. Legyenek meggyőződve. Hogy őszinte véleményüket, tapasztalaton alapuló baráti jó tanácsaikat mindannyiszor nemcsak köszönettel meghallgatom, de sőt ezennel ünnepiesen kikérem, hogy igy lehetőleg minden ügyben kellőleg tájékozván magam, hivatalos teendőimben a legjobb hitem és meggyőződésem szerint járhassak el, mert ugy tartom, hogy ha szép szerencse egy ily tekintélyes kerület bizalmát megnyerni, a legszebb feladat azt meg- is tartani. Bizalmat hozok tehát, és bizalmat kérek, kedves barátaim, mert csak ugy lehet működésünk összevágó és sikeres. Ugy érzem pedig, hogy az eszközök egyházunk felvirágoztatására, hitfelekezetünk tekintélyének emelésére kezünk ügyébe esnek, ma inkább, mint valaha, csak ismerjük fel kellőleg a helyzetet és használjuk fel azt tapintatosan. Ez most Magyarországon a ref. egyháznak úgyszólván renaissanee kora. Őseinknek majdnem összes szellemi és anyagi erejét lekötötte — szemben az akkori időben, gyakran idegen és felekezetünk iránt mindig intoleráns kormányzattal — a létért való küzdés, az önfentartás. Gyakran, egyik kézben az evangéliummal, a másikban a karddal őrizték meg az egyház igazait. Nem volt más ut előttük nyitva, mint gravameneik elpanaszolása vagy annak eredménytelen volta felett való elkeseredésükben a fegyver ereje, Önfeláldozó buzgóságuknak, erős