Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-05-24 / 21. szám

napig : hanem szerző az ő emberi voltának tökéletességéből következtet az ő isteni voltára. Felmutatja azt a tökéletes embert, a ki ilyen nem lehetett volna, ha egyszersmind nem Isten is. Emberi voltának tökéletességét pedig azért választja kiindu'ási alapjául, mert azt még a hitetlenek is elismerték, hogy véghetetlenül felül emelkedik Jézus minden előtte vagy utána ismert emberi nagyságon ; meit »a mi humanitárius, philanthropikus, de skeptikus korunk megközelithetőbb ezen érv által, mely az emberiségről halad az Istenséghez, mint a bizonyítás régi, dogmatikus rendszere által, mely az ellenkező utat követi.« Igaza van 1 Szépen és helyesen mondja Cnlnni: »Nekiink élő, valódi, emberi Krisztusra van szükségünk. E nemzetség, a mely, ne feledjük, 18 százados keresztyén civilisatió gyermeke, e nemzetség, mely valamivel jobban érti Istennek lélekben és igazságban imádását, mint Konstanlin alattvalói, vagy a középkor emberei, oly személyiséget akar Urául elismerni; ki a va'ódi történethez tartozik s nem a theologiai abstractiók homályos körébe. Korunk gyermeke nem tud oly hőst elfogadni, a ki győzőtt a nélkül, hogy harcoljon.« És valóban teljes igazsággal mondotta Szász Károly: ,Az Isten Krisztus elérhetetlen magasságban áll felettünk, a kit csak imádat illet tőlünk; de a kit nem követhetiink« — stb. ezért prédikálja ő azt, a ki „ emberré lévén oly közel lépett hozzánk, hogy követhetjük, ha utói nem érhetjük is.« Olyan Krisztusra van szükségünk, »a ki hasonlóvá tétetett hozzánk mindenekben, kivéve a bűnt* (Héb. IV. 15). Olyanra, »a ki szenvedett, mikor megkíséitetett, és igy lehet segítséggel azoknak is, a kik meg' isértetnek; mert mind a ki megszentel, mind a kik megszenteltetnek, egy természetből valók mindnyájan : melyre nézve nem szégyenli azokat atyjafiainak hívni.« (Héb. II. 18, 11). Szerzőnk is azt mondja: »Ha Jézus kezdettől fogva feltétlen vétkezhetlenséggel vagy a vétkezés lehetetlenségével lett volna fe'ruházva, nem lehetne valódi ember, sem követésre való példányképünk; szentsége, a helyett, hogy önmaga szerezte tény és tulajdon érdeme volna, csak esetleges s külső adomány s kísértése csupán szemfényvesztés volna. Mint valódi embernek, a Krisztusnak szabad és felelős erkölcsi lénynek kellett lennie : a szabadság feltételezi a jó és rosz közti választás képe ségét és az Isten törvénye iránti engedetlenség vagy engedelmesség képességét.« (24. 1.). A mai vallásos világnézetnek eme követelményét, mit az itt idézett levél is már kifejezett a maga christologiájában, tartolta szerző szem előtt és remekül oldotta meg feladatát, mert a mikor kifejtette az ember — Jézus jellemvonásait, mindenütt reá mutatott annak tökélyére, és a mikor utalva az emberiség azóta elfolyt 19 százados fejlődésére, kimutatja, hogy a fejlődés kiindulási , köz- és végpontja mennyire a Krisztus: önkénytelen kell a leghitetlenebbnek is azt mondania : bizony Istentől vagyon e dolog, mi fel nem bonthatjuk a nélkül, hogy ne láttassunk Isten ellen tusakodni; mert ha emberektől volt volna a tanács és dolog, rég semmivé lett volna 1 Egy nagy, felséges predikátió ez a könyv a Jézus Krisztusról, a melynek minden egyes lapja megint különböző predikátíóJcnak szolgálhatna alapul a maga mély gondolataival. Egy a Megváltóján odaadó szeretettel és kegyes imádattal csüggő lélek nyilatkozata ennek minden szava. Nem azt keresi, hogy az evangéliumok között van-e, nincs-e a tudósításokban eltérés ; hova és mikorra tehető Jézusnak ez vagy ama cselekedete, összhangba hozhatók-e az eltérő közlések; nem beszél dogmatikai okoskodásokkal a kettős természetről. Azok miként való mystikus egyesülését nem feszegeti: hanem ugy mutatja fel ezt az alakot, a mint az az aprólékos részletektől eltekintve, a maga isteni fenségében emelkedik ki az evangéliumok s az apostolok felfogásában, és felmutatja az ő képét az igazán szerető szív hittől sugárzó világításában. Mintha csak egy régi apostol prédikálna a Megváltóról, hogy meggyőzze a hitetlen világot arról, hogy a Jézus, — a Krisztus • egy apostol, a ki a maga erős hitét adva elő, ezreket akarna megkeresztelni egyszerre az ő nevére és mindenütt azt az odaadó szeretetet érezzük, mely martyrrá is tudna lenni Krisztusáért. Az evangéliumoknak, a megváltás után sóvárgó szívnek a Krisztusa az, a kiről itt szól. A hitnek alakja az, a kit felmutat. Neki Megváltóra, Üdvözítőre van szüksége, de ugy érzi, hogy erre van a hitetlen világnak is, és e szükséget akarja kielégíteni, mikor az evangéliumból megismert alakot a maga teljes glóriájában mutatja fel s utal arra a jelenségre, hogy miként magaslik az ki az egész keresztyén egyház hitében s a legkülönbözőbb hitformák és felekezetek hogyan teszik le fegyvereiket, midőn közelednek a bethlehemi jászolhoz, a hol született, vagy a kálváriái kereszthez, a hol meghalt bűneinkért, hogy mi éljünk örökre a mennyben. Ugy gyűjti össze a Megváltó isteni lényének minden sugarait, hogy igy özönnel öntve azokat, a fényártul megvakulva, a Sóidból is Pál lesz. S különösen népszerű, vagy jobban mondva, a nagy közönségnek azért nagyon alkalmas könyv, mert összeszedi számára a Jézus alakjának amaz egyes vonásait, melyek az evangéliumokban és apostoli levelekben szét tagolva, egyenként vannak meg, s melyekből az egyszerű bibliaolvasó nem tud egy könnyen élő alakot formálni magának ; míg a szerző meg belőlök egy fenséges istenembert képezett, a kit még megnövelt tizenkilenc századnak hódolatával, reá mutatva arra, hogy az utánna következett századok eszmemozgalmában mint hatott Jézus az egész világra és minden nagy szellemre, sőt egész sajátos felfogással nem csak a zsidó nép történetét, de az egész világ történetét ugy tekinti, mint a mely a Krisztusra való előkészítő folyamat volt. E felfogása nyilvánul pl. midőn Jézus nyilvános működése hatásáról szólva, azt mondja : »Másoknak évek hosszú sorára van szükségük szellemök és jellemük megérlelésére és arra, hogy a világra tartós benyomást tegyenek. Vannak kivételek megengedjük. Nagy Sándor, a régi görög nemzetiség legutolsó és legfényesebb felvirulása, mint 33 éves fiatal ember halt meg, miután meghódította Keletet az Indus partjáig. De kinek jutna eszébe összehasonlítani egy nagyravágyó harcost, a ki saját érzéki szenvedélye által győzetik le és mint szenvedélyének áldozata halt me;, a bűnösök szeplőtlen barátjával ? Egyiknek néhány véres győzelmét a másiknak békés diadalával és az erőszak roppant katonai birodalmát, mely darabokra töredezett azonnal, a mint felállíttatott, az igazság és szeretet lelki országával, mely mai napig fennáll és fenn fog állani örökké ? Azt sem kellene feledni, hogy Sándor hódításának valódi jelentősége és egyedüli becse kívül esik vágyai és célja körén és hogy Görögország nyelvének és műveltségének Ázsiába vitele és a keleti és nyugoti világ összehozatala által előkészíti az utat Krisztus egyetemes vallása behozatalára« stb. (20. 1.) Vagy a midőn a 49. lapon Plátóból idézve az igaz ember leírását, ebben a Krisztusra vonatkozó jóslatot talál. Gyönyörű, a mint összehasonlítja Jézust az emberiség legnagyobb gondolkozóival és erkölcsi prédikátoraival, valamint az ó-testamentumi nagy alakokkal, kik nemes elveik mellett is sokszor bűnösök voltak, nem tudva eszméiket életökben megvalósítani. (31—32 és 42—43, lapok). Kitűnően jellemzi Jézust a maga korának keretében,