Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-05-24 / 21. szám

mint a vallásos fejlődés legmagasabb fokát, melyben a vallásos függésérzésből eltűnik úgy minden nyommasztó, mint túlságosan önmagában bízó érzelem, mert benne a függésérzés a fiúi bizalmat ébreszti fel. A gondolkozó tehetség a fiúi bizalomnak ez érzését vizsgálata és bírálata tárgyává tevén, megalkotja abból először is azon lény fogalmát, kire ez érzelem irányul, Istennek mint atyának fogalmát, azután pedig azon lény fogalmát, kiben ez érzelem létezik, az embernek mint fiúnak fogalmát, végre a kettő egymáshoz való viszonyának fogalmát, vagyis egy szóval a keresztyén theologiát, mely mind e három fokozatot magában foglalja. Már a dolog természetéből következik, hogy a keresztyén theologia nem lehet örökre érvényes, változhatlan, tökéletesen bevégzett valami sohasem. Hisz maga az ember sem tökéletes, változhatlan teremtmény, hanem folytonos változásnak, tökéletesedésnek van alávetve, a mint ezt az emberiség míveltségtörténete bizonyítja. A mint pedig az emberiség fejlődik, tökéletesedik, mind tökéletesebb fogalmat alkot ugy magáról, mint az Istenről, és az ember viszonyáról Istenhez. Természetes, hogy a hagyományos theologia nagy befolyással van a későbbi theologiai gondolkodásra. A Pál apostol által megalkotott keresztyén theologiai rendszert igyekezett minden későbbi század, le egész a mai napig, hol kihagyásokkal, hol kiegészítésekkel tökéletesíteni, a kor gondolkozás módja szerint átidomítani. Természetes, hogy minden ujabb ilyen átidomitás egészen uj kinézést adott a keresztyén theologia épületének, mely tökéletesen magán hordja azon kor gondolkozás módjának bélyegét, mely azt létre hozta. Tanulmányom sziik kerete nem engedi meg, hogy a keresztyén theologia fejlődés- történetével bővebben foglalkozzam. Célomra azonban ez nem is szükséges, mert csaknem elég, ha rámutatok azon nagyobb változásokra, melyek a keresztyén theologia épületének egészen más kinézést adtak; csaknem elég, ha rámutatok azon tényre, hogy mint a politika- és egyháztörténetben, ugy a keresztyén theologia történetében is három nagy korszakot különböztethetünk meg: apostoli kor, középkor és újkor. De ez egyes nagy korokban is mily különböző árnyalatok! Mekkora különbség van az apostoli kor első és utolsó fele, Pál apostol és Origenes közt, aztán a középkorban Augustinus és a 8-ik század s véore a scholasticiso o mus, és a reformátió óta a reformátió százada és a 19-ik század közt. Sőt már a 17-ik század más mint a 16-ik és a 16-ik század második fele más, mint az első, a Luther kora. Mind e változásokat a gondolkozásmód változása hozta létre. Hogy a különféle felekezetek előállásának is tulajdonkép a különféle gondolkodásmód az oka, (tehát a theologia), azt szinte feleslegesnek tartom említeni is. Hogy mennyire az illető korszak gondolkozás módjától függ a theologia alakulása, vagy is, hogy mennyire rányomja valamely korszak gondolkozásmódja sajátságos bélyegét a theologiára, arra csak egy pár csattanós példát hozok fel a Christologia köréből. A keresztyén theologiai gondolkozás ugyanis az Isten és az emberen kivül Krisztust is, mint egy harmadikat vizsgálata tárgyává tette, mert ugy tekintette őt, mint a ki nemcsak hogy a valódi viszonyt Isten és ember közt, az atya és fiu viszonyát felfedezte, hanem mint a ki azt élete és különösen halála által létrehozta. Pál apostolnak minden egyes során rajta van e tekintetben a rabbini neveltetés és £011-dolkozásmód bélyege. Nála a zsidó törvénynek Krisztushoz való viszonyától függ minden. A törvény szent, igaz és jó, mert Istentől származik. Az ember azonban gyarló, nem tudja azt betölteni, annak áthágója lesz. Isten mint a törvény adója és mint igazságos bíró ezért halállal kellene hogy büntesse az emberiséget. Isten azonban nem akarja ezt s ezért küldi Jézust. Az igaznak halála eleget tesz a törvénynek s egyszersmind megszünteti annak érvényét; Isten nem tulajdonítja többé az emberiségnek a bűnt, hanem igazolja azt a Jézus Krisztusban lett váltság hite által. Ellenben Anselmus Christologiájából egészen a középkor szelleme lebeg felénk. Isten a bukott angyalok pótlására teremté az emberiséget. Az ember azonban az elesés által elveszté ártatlanságát, bunössé lett, s igy meghiusitással fenyegeté Isten tervét. Isten akaratja azonban meg nem hiúsulhat. Ezért küldé Isten saját fiát, Jézust, az istenembert, ki halála által eleget tevén az emberiség bűnéért, kibékítette Istent az emberiséggel, lehetővé tette az isteni terv végrehajtását, vagyis megváltotta az emberiséget. Krisztus e műve csak azért volt lehetséges, mert ő Isten is és ember is volt egy személyben. Mint ember az emberiségért tett eleget, mint Isten az Istennel szemben tett eleget. Mily kézzelfogható alkalmazása a legmagasabb theologiai gondolatokra azon középkori nézetnek, hogy egy felől csak hasonló születésű tehet eleget, grófnak gróf stb., másfelől pedig hogy testvér vagy közeli rokon eleget tehet testvéreért vagy rokonáért! E két példa azt hiszem teljesen elég annak bebizonyítására, hogy mily nagy befolyással van a kor gondolkozásmódja a theologiai gondolkozásra. Hogy példáinkat épen a Christologia köréből választottuk, az különös érdekből is történt. A christologiai kérdés épen most napi renden van. Hazánkban is a theologusok túlnyomó nagy többsége a kor gondolkozásmódja szerint akarja