Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-01-11 / 2. szám

írtam, de hát így is helyén volna ; most a midőn a próféták fiai nagyon is kezdenek tért hódítani mindenütt és mindenekben, most a midőn a szólásszabadsága — ha nem szabadossága (?) aegise alatt az a >nem ember, az a káplán* — téte á téte— ildomtalanul viselkedik, s viselkedhetik saját egyházfője — püspökével is : most mondom — épen nincs értelme a régi nóta dúdolásnak. De nem is volt soha 1 A káplán, ugy a múltban, mint a jelenben, — ha csak nem túlságosan követelő, megelégedhetett s megelégedhetik helyzetével. Igaz, hogy hintón nem járathatjuk s a legtöbb helyen kellemes vis-á-vis-val sem szolgálhatunk, de azért senkinek sem jutott és jut eszébe őt >középlénynek, nem embernek tartani.« Igenis embernek tartjuk őt, sőt akarjuk, megköveteljük, hogy mások is annak tartsanak oly egyént, a kire mi a szentszolgálat teljesítését bízzuk; egy oly szolgálatét, a mely reánk is ama legfőbb mestertől bízatott s melynek teljesítése ugyancsak megköveteli emberét. Csakhogy ne akarjanak egyszerre mesterek lenni, hanem várják be az időt, miként mi korosabbak bevártuk, mig a gondviselés őket is abba a most irigyelt helyzetbe juttatja, a mikor majd nem lesz principális se princípissa, ezek a született ellenségek (?) hanem majd lesz, ne adja Isten, hogy legyen! egy olyan tömeg a melyben idők multán bizonyára nem egy leend, a ki őket közepes lényeknek fogja tekinteni. Tehát csak várják be türelmesen azokat a szép napokat 1 Mi nem fogjuk magunkkal vinni az eccla kulcsait ; beléphetnek örökünkbe s jólesik előre is tudnunk, hogy a kezünkből kihullott zászlót avatottabb s erősebb kezek ragadják fel Addig azonban legyenek szívesek megelégedni a helyzettel — ha helyben vannak (?) — melyet a gondviselés részökre kijelölt, s igyekezzenek úgy élni, hogy ama régi elkoptatott gyermekes nóta necsak ne illjék reájok, de azt mint lealázót utasítsák vissza. Hanem ezekután nt. naptár szerkesztő uram méltán kérdheti, hogy voltaképen hát mi az én kérelmem? Megmondom. Az ily kifejezés: »Kózéplény, nem ember, tehát káplán4

stb. megjárja s megjárhatja ugy tréfából fiatal emberek, cimborák között; de nem jó azt, ép felekezeti naptár vagy bármiféle mulattató elbeszélésben átültetni a nép közé, melynek különben is — tisztelet a kivételeknek — nagy a hajlandósága papját s átalában egyházi hivatalnokát cégérré tenni, de meg, önérzetes káplánra lealázó is az ilyféle tréfás bár, de olykor gúnyolódó megszólítás a gyülekezet egyik vagy másik ifjabb tagja részéről ugy összejövetelek alkalmával: hát tiszteletes uram nem ember ? No majd emberré tesszük mi — ne busoljon — csak az »öreg duda* hunyja be szemeit. De káros és gyűlöletet szító az illető principálisra, ki az ilyek által ugy tűnik fel a nép szemében, mint a ki káplánját — az ifjú tiszteletest — nem részesiti az őt megillető ellátás- és becsülésben. Kérelmem tehát rövidre szabva ez : szíveskedjék nt. szerkesztő ur jó vastag cerusát tartani, s azt jövőben az eféle kifejezéseken keményen megtáncoltatni. Boldog újévet 1 Mészáros Sámuel, ref, lelkész. A jó tanácsot nagy köszönettel veszszük, és mint eddig, ugy ezentúl is lelkiismeretes gondot fordítunk arra, hogy a mennyire csak lehet, olyasfélét távolról se közöljünk, a mi által a vallás, ennek szolgái s az erkölcsi érzet megsértetnék. Azzal azonban nem kecsegtetjük magunkat, hogy a veres cerusának bármily sűrű használása által is kifogástalan dolgosatokat adhassunk. Minden ember kedvére tenni nehéz, sőt lehetetlen, ez már régi dolog; de egy ily vállalatnál meg mint naptárunk éppen nehéz. Ez a nép számára szerkesztetik voltakép, de a lelkészek kritikáján megy keresztül; és sokszor megesik, hogy a mi tetszik a közönségnek, nem tetszik a bírálónak, s megfordítva. Sok furcsa tapasztalatot szereztünk már mie téren. Csak egyet mondok. Hazánk egyik legkitűnőbb s legkedveltebb Írójától hoztunk egyszer egy oly elbeszélést, mely a lelkészeknek s műveltebb olvasóinknak tetszései a legnagyobb mértékben megnyerte; büszkék voltunk mi is rá, hogy közölhettük, s a veres cerusa használására gondolni sem mertünk volna. S ezen hires cikk egész vidék népét elidegenítette tőlünk, legalább egy időre. Az elbeszélésben ez a passzus fordult elő: »nem szeretem a szakálas paraszt embert« ; igen de az emiitett vidéken legtöbb paraszt ember szakált viselt s igy aztán a szappant nem beretválkozáshoz hanem a mi fejünk megmosásához használták. így most is, olvasóink egyik igen tisztelt s nagytekintélyű tagjától némi szelid megrovást kaptunk Kajabusz paródiájáért ; mig másfelől többek részéről épen azon kis költemény igen kedvesen fogadtatott. Dicsérőleg szólnak sokan a Rómáig és vissza tett utazásról, de hallottunk megrovást is, hogy protest naptárban pápista templomok rajzát közöljük. A mi már a fentebb kifogásolt »középlényt« illeti, hát bizony azt nem töröltük ki, mert oly tréfás hangulatu ebeszélésben nagyon paszirozható kifejezésnek láttuk. Hiszen ha komolyan kellene beszélnünk a káplánok helyzetéről, készséggel aláírnánk jóakaratú bírálónk szavait, hogy t. i. a káplán urak legyenek elégedettek helyzetükkel, mert mai napság az oly iskolavégzett embernek, ki az iskolát elhagyva, azonnal kap szállást, teljes ellátást, és még néhány forintot is, nincs oka a panaszra, tekintve, hogy más tudományos pálya mily mostohán gondoskodik a rajta futni kezdőkről. Hanem viszont, ha tekintjük, hogy egy becsületes iparos segéd három-négy évi inaskodás után már tisztességesen fenntartja magát, egy kissé műveltebb kereskedő segéd pedig a teljes ellátáson kivül 3—4-500 frt fizetést élvez; mig a káplán 16 évi szorgalmas tanulás után odáig viszi, hogy 50—• IOO frt évi jövedelemből kel!, élelmén ki vűl minden szükséges és fényűzési kiadásait fedezni: hát biz ez kissé tragicomikus dolog. S hamég a bitónak is van humora, legalább a németeknél — (Galgenhumor), háta káplánnak, kivált mikor már hat hét év hosszant van ideje ezen ő tragikomikus helyzete felett elmélkednie, avagy ne lehetne-é szelíden csipős humorban az ő keserűségét kiöntenie? Igen, de a nép — mondja bírálónk — visszaél a tréfás szavakkal a papi tekintély rovására. Ebben elismerjük, hogy van egy kis igazság; csakhogy ha a naptárból nem olvas is az a nép ilyeneket, de a pályázatok kihirdetése alkalmával 10—20 rendes és segédlelkész jelentkezik, s igyekszik annak kegyét megnyerni, meg ha a politikai tisztviselői választások közeledtével minden oldalról szorongatják annak a népnek kérges tenyerét s eresztik orrába a tömjénfüstöt, kalendárium nélkül is megterem agyában az a gondolat: mi tettük ő kegyelmét emberré. Végül t. interpellálom megnyugtatására megemlítem; hogy a megróvott cikkhez hasonló cikkekből, ha igy megy a világ, veres cerusa nélkül is kifogyok, ritka szerencsés csillag ragyogván naptárunk fiatal irói felett. Az ki az emlegetett beszélyt irta, kevéssel a beszély megirása után rendes lelkész lett; egy másik segédlel-