Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-03-22 / 12. szám

Már én, hasonló esetekben elvül tettem magam elébe, hogy a hol csak elkerülhetem nem kérek ; s ez elhatározásomat még ez ideig nem is volt okom meg­bánni, noha Isten jóvoltából már 30-ik éve, hogy én is kapálgatok, gyomlálgatok az Úr szőllejében, s alig hi­szem, hogy magyarországi lelkésztársaim között legyen csak egy is, akinek ez idő alatt oly nagyszámú, külön­böző nyelvű és vallású gyülekezetek körében lett volna alkalma fungálni mint nekem! A hol önként hoztak előmbe ker. részvétet, szere­tetet, azt mindenkor köszönettel fogadtam, s hasonló szeretettel viszonoztam, hol azonban vallásunk iránt hi­degséget, sőt talán épen megvetést találtam, annak a városnak, az Idvezitő parancsa szerint, még a porát is levertem lábaimról. De mind emellett is, századunk szel­lemének dicsőségére és tisztességére mondhatom, hogy olykor-olykor magukat katholikusoknak nevező felekeze­tek papjainál is, a tiszta, igaz ker. szeretetnek lélekemelő igazságaira találtam! Ez azonban fájdalom, nem jelent többet mint azt, hogy imitt-amott akadtam egyes, neme­sebb érzésű, nemesebb szivű emberekre is, kik a tömeg, s a megkérgesedett szivű nagyok elfogult gondolkozásán felülemelkedve, a hajléktalannak hajlékot adtak! Szabad legyen ide vonatkozólag emlékezetem tárá­ból a többek közt csak egy, épen kezemügyében eső példát említenem. Egy zivataros novemberi estén érkeztem egyszer egy Lajtamelléki osztrák falucskába, hol akkor az ott állomásozott huszár-század csaknem egészben református fiukból állott, ugy hogy mindössze voltak mintegy 110-en. Parancsnokuk, egy igen humánus, nemes érzésű és gon­dolkozású erdélyi mágnás, panaszolta előttem, hogy da­cára minden jó igyekezetének az egész faluban nem volt képes oly épületet találni, a hova ennyi emberrel be le­hetne férni; ő hát el nem tudja gondolni, hogy hol tartsuk meg az isteni tiszteletet ?! A mint igy beszélge­tünk, betoppan hozzánk a helységnek 70 évet meghala­dott (tehát nem valami fiatal sátán labdája) tisztes alakú ősz lelkésze, s beszélgetésünk tárgyát megértvén, szinte a neheztelés hangján mondá: ,Ejnye kapitány ur, hát még csak annyi bizalmat se érdemlek öntől, hogy az ilyen ügyben hozzám fordulna?! Hiszen ott a templom, tartsák meg az istenitiszteletet ott; arra való az ! . . . Mindnyájan ugyanazon egy Istennek gyermekei vagyunk !« Meghatottan néztünk egymásra a kapitánynyal, s szívé­lyes köszönő szavak közt szorítottunk kezet a nemes szivü jó öreg úrral. Én azonban megvallom, hogy a mennyire megörültem a tisztes öreg önzéstelen szives ajánlatának, annyira elszomorított az az agyamon átvil­lant gondolat, hogy hátha elvégre is bajba, kellemetlen­ségbe keverem ezt a nemesen érző jólelkű embert, aján­latának elfogadásával ?! E tekintetbeli aggodalmamat nyilvánítottam is előtte. O azonban öreg korára utalva megnyugtatott, s én másnap reggel a mise után, a róm. kath. templomban tartottam a ref. istenitiszteletet. Ezzel azonban mindez ideig nem dicsekedtem, mert őszintén szólva, mégis csak mindig féltettem ama jó öreget. Most már azonban nemes szivéről nyíltan vallást tehetek, mert most már ő ott dicsőíti a Mindenhatót, a hol többé nincs titok, nincs valláskülönbség, s hol a bécsi érsek, vagy akár maga a római pápa is, pásztorbotjával őt már el nem érheti. Tagadhatatlan tehát, hogy vannak a róm. kath. egyházban is, még a papok közt is olyanok, kik irán­tunk is, mint minden egyébb embertársaik iránt, neme­sen és keresztyénileg éreznek. De fájdalom nemes szi­vük sugallatát nem követhetik nyilván, mert ezáltal sok esetben anyagi existentíajokat is veszélyeztetnék, azt nem is emiitvén, hogy egyházuknak a más felekeze­tűek irányában kegyelmet nem ismerő, hajthatatlan vas dog­mái által, kezeik lábaik kötve vágynák! Ézek részéről tehát én nem a részvétlenségen — ami mindennapi dolog — ha­nem inkább a zsarnoki törvények nyomása alatt is elő­tűnő részvéten csudálkozom! S valamint kimondhatatlan édes érzéssel tölti be szivemet az ily körülmények közt is nyilvánuló részvét, ugy másrészről sötét fájdalom szo­rítja el keblemet, midőn látom, tapasztalom, hogy sok­szor még azok is megtagadják tőlünk a keresztyéni részvé­tet és szeretetet, a kik a világ előtt magokat testvére­inknek vallják. Én ugyan is fájdalom viszontagságos éle­temből erre is tudok példát említeni. Ez már ugyan jó régen történt, de azért azt hiszem, hogy meg ma is ta­nulságos. Egy osztrák provinciális városkában történt velem, hogy az ottani »egyesült® prot. gyülekezet luth. lelkésze, egy alkalommal a templomot akarta megtagadni tőlem azért, mert egy bizonyos szertartásnál, melyet neki kellett volna végezni, t. i. saját esketésemnél, nem akartam letérdepelni, s erre őt előre figyelmeztetém, ba­rátságosan felkérvén, hogy a nálok szokásos felszólítást a térdepelésre vonatkozólag, az esketésnél majd hagyja el, mert az nálunk reformátusoknál nem szokás. No hi­szen nem kellett ennél több az én emberemnek! Hatá­rozottan kimondá, hogy ő nem esküdtet, sőt egy colle­gája és hivatali elődje, kitől ez ügyben — mint ezt ké­sőbb megtudám — tanácsot kért, teljes határozottság­gal azt tanácsolta neki, hogy tagadja meg tőlem a tem­plomot. Node az Úr ezen szelíd (!) szolgáinak zelotiz-I musát paralysálta az illető gyülekezet presbyteriumának bölcs belátása és ker. érzülete, s az esketés csakugyan a templomban történt, s ref. szertartás szerint, de ter­mészetesen nem az ottani pap által. Egy határszéli faluban, ott az orosz birodalom közvetlen szomszédságában, nagyszámú hiveink számára istenítiszteletet kellett tartanom, s mint már oly gyak­ran, ugy ez alkalommal is az volt a bökkenő, hogy jussunk fedél alá ? mind a mellett is, hogy eme faluban 3, mond három keresztyén felekezetnek van temploma és papja, t. i. a r. katholikusoknak, a görög katholicus­nak, és a görög keleti szertartásuaknak. A két előbbi felekezet papjairól megvoltam győződve, hogy azok tem­plomaikat a mondott szent cél'a semmi áron át nem engedik ! A harmadik felekezet papjához azonban, mint a ki már külső magaviseletében némileg hasonlít hoz­zánk, a mennyiben t. i. neki is szakála és bajusza van, némileg bíztam. Az állomási parancsnok kíséretében te­hát elmentem hozzá. Hímelt-hámolt, hivatkozott a piis­pökjére, illetőleg a cernowitzi érsekre ! Minthogy az Bécs­ben gyakran megfordul, s mint az osztrák főrendiház tagja elég felvilágosodott főnek tartatik, magam is azt hittem, hogy ez ha már csak a gyülekezet pátronusa, O felsége a császár és király iránti tekintetből is, nem fogja tőlünk azt a kis falusi templomot, ha csak egy órai használatra is megtagadni! Közmegegyezésünk folytán tehát, az állomási parancsnok hivatalosan táviratozott magának az érseknek, kérvén a templomnak a mondott célra való átengedését, csak egy órára 1 Alig egy óra múlva meg is jött az érsek aláirásával a válasz, mely igy hangzott: >Nach den Satzungen unserer heiligen Religion un­zulássig. Moráriu.« Igy történt aztán, hogy egy község­ben, a hol mint fenntebb mondám 3 hitfelekezetnek van temploma, a 4-ik keresztyén hitfelekezet az ő Istenének imádására nem talált hajlékot egy órára! ! Most már aztán kérdem, hogy azok a 19-ik századbeli >kercsztyé-

Next

/
Oldalképek
Tartalom