Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-02-22 / 8. szám

épen azért csúszott-e be a jegyzőkönyvbe, hogy a Superintendentiának csak szükség esetén (64 voks) simogatott, egyébkor pedig gúny céltáblájául használt mostoha gyermekére, a f.-baranyai tractusra ráfeküdhessék az a nagy strikla, mint Zoilusnak Laci barátja a zsandár pricsre ? váljon nem azért-e, kogy világi urainknak a f.-baranyai papságra lökött, ama fama szerinti kegyetlen nyilatkozata, mintegy kicsikartassék.*) Felhiv Zoilus, hogy »szegezzem támadó állásba eddig traktust védelmező pennámat, azon lelketlen izgatóknak, kik okaiul jeleztettek a domestica meg- és elrekedésének.« Ama lelketlen izgatók a törvény tekintélye előtt már meghátrálták, ezek ellen tehát nem szükség pennát szegezni, de azt nem mondom, hogy ama Zoilusnak tetszeni látszó fama szerinti lelketlen nyilatkozatot pennám hegyére nem szúrom. Óhajtva várom a közel kilátásba helyezett püspöki látogatást s bizton reménylem, hogy a köztünk megjelenő főpásztor más szinben fogja találni tractusunkat és annak papságát, mint azt némely oszlopférfiak, sőt az apró Zoilusok is, hinni és elhitetni szeretik. Az igazi Zoilust, Homér agyon kritizálasáért, Homér ostorának nevezték; gyarló epigongja is szeretné F.-Baranyát végig ostorozni, de az ő kenderkócból font ostora csak saját szemébe veri a port, s e miatt nem tudja homályos szemeit tisztára törülni, pedig ő azt tanácsolja nekem, hogy a tajték pipámat is fényesre törüljem, ha az ő fogas kérdésére felelni akarok. Végre pedig, ám hadd csúfoljon engem Zoilus a »tractus védelmező pennája«11 ak, hadd mondja, hogy én szoktam tisztára szappanozni a tractus szennyesét, (de a melyet semmi esetre sem én, hanem inkább talán a Zoilusok ejtenek rajta), veszem annak, a mi t. i. gúnynak s néha még azt is eltúrom, ezúttal is csak annyit felelek rá, hogy ha tractusom és annak papsága ellen bárhonnan — még Zoilus rés'.érői is — eredő megtámadások visszaveréséie, tollat fogok, mindenesetre nemesebb dolgot mívelek, mint az, a ki — saját tractusa és paptársai ellenében — a csúfolkodó és becsmérlő Zoilus szeepében tetszeleg magának. Sz*ndy Lajos. Válasz: „A még valami" re. E becses lap 6-ik szamában néhai Bor Aron kötegyáni lelkész haláláról Nagy Sándor ágyai lelkész tollából egy érzékeny nekrológ lett közölve, mely oly hangon és modorban emlékezik meg rólam is mint fungáló lelkészről. melyet válasz nélkül nem hagyhatok. Először is kijelentem, hogy én igazságosabb és kíméletesebb barát leszek N. S -ral szemben, s nem feszegetem, mi okból akart ő engemet e nekrológban hii lapilag kétes szinben feltüntetni, hanem e helyett, elmondom itt a dolgot egyenesen és őszintén, ugy, a mint illik, mert: »igy illik nekünk a mi tisztünket betöltenünk ! « Igaz az, hogy a gyülekezet és a gyászoló család által N. S. a prédikálásra, én pedig oráció tartására lettünk felszólítva. Én hozzám a felhivó levél szombat d. u. egy órakor hozatott két kötegyáni ember által. Ugyancsak e levéllel együtt érkezett hozzám pár baráti sor is, melyben Nagy Sándor nekem és a nagy-zerindi lelkésznek szó szerint ezeket irja : *) Nem szabad oly söte't szemüvegen keresztül nézni az embereket. Tréfa közben ki kapj.i a magáét mindegyik tractus és esperes; de komolyan komoly ember nem szokott a gúny céltáblájául oly testületet vagy egyházmegyét tű/ni ki, melyben az egyház és iskola iránti áldozatkészségnek oly megragadó bizonyítékaival találkozunk. Szerk. Kedves Barátaim ! »Bor Áron meghalt. Én vagyok felkérve arra, hogy koporsója felett prédikáljak. Ezt azonban én nem teszem, nem tehetem. Lla ti megtehetitek : tegyétek meg, s írjatok ti is mindketten Gyánba, hogy ott tudják magokat mihez tartani* Stb. stb. E levelet a nagy-zerindi lelkész minden megjegyzés nélkül átküldé hozzám. A kötegyáni küldöttektől azonban megkérdeztem, hogy a nagy-zerindi lelkész ur nem vállalkozott-e a prédikálásra? S miután határozott nemmel feleltek, átláttam, hogy nekem kell e szomorú kötelességet teljesítenem. Megjegyzem, hogy a temetésnek már másnap d. u. 2 órakor meg kellett történni, s arra pedig nem lehetett idő, hogyha én is visszautasítom a prédikálást, máshoz forduljanak a kötegyániak és a gyászos felek. Én tehát, noha másnap d. e. isteni tiszte'etem s búcsúztatóval kapcsolatos temetésem volt gyülekezetemben, szembe szálltam a szomorú feladattal, mely velem parancsolt, s fájdalommal bár, de azért mégis eleget tettem, egyrészről a kötegyáni népes gyülekezet, másrészről a gyászoló család, s különösen pedig egykori kedves főnököm a bús vő, sarkadi lelkész nt. Osváth Imre ur óhajtásának. De eleget tettem ez ügyet jogtalanul feszegetni szerető barátom N. S. helyett is, ki maga kért fel bennünket arra, hogy: »tegyük meg, ha megtehetjük !« Meg is köszönte ő ezt nekem igen-igen szépen a »még valami«-ben. Az is igaz ugyan, hogy N S. a kötegyáni presbyteriumhoz irott levelében azt állitotta, hogy az elhunyt derék lelkipásztornak az volt előtte is nyilvánított óhajtása, hogy csak egyszerű imával temessék őtet el ; de hát ha ő, mint igaz barát, az elhunytnak végakaratát annyira tiszteletreméltónak és szentnek tartotta : miért irta mégis hozzánk küldött levelében, hogy mi prédikáljuk el ?! Vagy talán, midőn mély és méltó fájdalmában e nekrológot irá, már végkép elmosódtak emlékezetéből levelének eme sorai ? Ez ügygyei kapcsolatosan, hogy engemet következetlen embernek is tüntessen fel, felhozza tamásdai lelkész néhai K. P. temetését. Azt irja nevezetesen : »M. F. lett a gyülekezet által felhiva arra, hogy prédikáljon ; de ő, mikor megtudta K. P. végakaratát, tiszteletreméltóbbá tette ezt, mint a gyülekezet akaratát s temetett könyörgéssel. És a gyülekezet megnyugodott!* Azon kellemetlen helyzetben vagyok, hogv N. S.-nak ezen állítását is tévedésnek nyilvánítsam. Én, nem a gyülekezet, hanem a gyászoló család nevében f.-gyarmati fitanitó N. S. által lettem ima tartására felszólítva ; igaz, hogy az elhunyt sógora e meghívó levélben megjegyezte, hogy : >a gyülekezet prédikációt sürget; de. ők határozottan csak egyszerű imával akarják kedves halottjukat eltemettetni.« Célttévesztett dolog tehát ez esetet a k.-gyánival analóggá erőszakolni, mert itt a gyászoló csalad nagyon is kívánta a prédikáció tartását! De meg azt is kár volt N. S.-nak elhallgatni, hogy K. P. sem egyszerűen imával lett eltemetve, hanem felette Hajdú Elek vadászi lelkész tartott sírbeszédet ; és pedig mint N. S. annak idejében a boldogult nekrológjában irá: »a gyülekezetnek, mely minden áron prédikációt sürgetett: megnyugtatására.* Az a vonzalom, mely engemet N. S.-hoz, mint barátomhoz fű/., tiltja, hogy gyanúsításaira feleletemmel bővebben kiterjeszkedjem. Árról is meg vagyok győződve, hogy nem nemtelen indokból cselekedte ő ezt. Szokása ez oldalvágás ő neki legjobb barátjával szemben is. S mi, kik őt jól ismerjük, se meg nem ütődünk, se pedig