Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-02-22 / 8. szám

met s teszik e vidéket a betegek és iidölők legkeresettebb tartózkodási lvlyévé, ugy a nyári, mint a téli időszakban, lévén e vidék éghajlata rendkiviil enyhe és kellemes, a mennyiben hó ritkán esik s akkor is csak pár óráig tart, mit eléggé megmagyaráz a tenger s a zord északi szelek ellen védelműl szolgáló magas hegyek közvetlen közelsége. Déltől estig tartó kellemes utazás után a gyönyörű fekvésére s palota soraira büszke városba. Génuá-ba értünk. A Liguri tenger egy nagy félkört képező öblénél, meredek hegyektől körítve, terül el e valóban festői szépségű város, Olaszország legjelentékenyebb kikötő helye, mintegy 180 ezer lakossal. A látnivalók iránt itt már kevésbbé érdeklődvén, megelégszünk azzal, hogy csónakra ülve bejárjuk a nagyszerű kikötőt s egy sétát teszünk a város főbb utcáin ; legfölebb Kot mnbus Kristóf nagyszerű márvány-szobrát keressük még fel, hogy Amerika e nagy felfedezője iránti hódoló tiszteletünket ezzel is kifejezzük, és aztán újra tovább utazunk — Turin felé. Génuából kiérve, a pálya folytonosan emelkedni kénytelen s csak a legnagyobb erőfeszítéssel jut keresztül a magas Apenninek hasadékain. A vidék vadregényes, a levegő hűs, s először éreztünk olaszországi utazásunk alatt érzékenyebb hideget. Novi, Alessandria, Anti nevezetesebb állomásokon keresztül, négy órai utazás után, éltünk a Pó folyam melletti Turinba. Ilyen egyenes utcáju, szépen szabályozott, kellemes sétányokkal és közterekkel ékeskedő csinos város nincs egész Olaszországban. Központja a várpiac, egy középkorbeli várral, és az egykori királyi palotával, fényes kirakatu portikusaival és uri népével valóban vonzó hatást gyakorol az idegem e. De ránk mindennél nagyobb vonzerőt gyakorolt az a körü'mény, hogy pár év óta e város falai közt tölti viszontagságos életének agg-napjait hazánk egykori kormányzója s jelenleg legnagyobb fia : Kossuth. Őt látni, vele beszélni, volt szivünk legforróbb óhajtása. Áldom sorsomat, hogy e szerencsében én is részesülhettem. Dobogó szívvel mentünk fel a lépcsőn, mely Kossuth első emeleti lakására vezet, s midőn dolgozó szobájának küszöbét átléptük, ugy érezők magunkat, mint valami szentélyben. Mert bármi véleménynyel legyünk is Kossuth múltja s jelleme felől, annyi elvitázhatlan, hogy e nagy férfiú egyike azoknak, kik kitörülhetetlen betűkkel irták be dicső nevöket hazánk történetének lapjaira. Ily emberek előtt mély tisztelettel leborulni, emberi és hazafiúi kötelesség. Kossuth épen szokott sétáját tevé a város sétányain, s igy körülbelől egy óráig várakoztunk rá szobájában. Végre nyilik az ajtó s előttünk áll ősz fürteivel magas méltóságos alakjával, hazánk ünnepelt fia Kossuth Lajos. Barátságosan kezét nyújtja mindkettőnknek s aztán íróasztala mellé ültet s beszélni kezd. Hangja még most is zengzetes, kifejező és rokonszenves, szemeiből valami elbűvölő szelidség és jóság sugárzik, és annyi tűz és elevenség, a mi egy 80 évet meghaladt öregnél bámulatba ejt. Ne kivánd, édes olvasóm, hogy e rám nézve örökre felejthetetlen társalgásról részletes és hű képet nyújtsak, arra gyenge az én tollam. Itt csak egyetmást említek meg hát röviden és erőtlen előadásban abból, a mit Kossuth oly szépen és megnyerő barátságos modorban előttünk mondott volt. Előbb Turinról s iparkodó lakosságáról szólt, majd Olaszországról s politikai és társadalmi viszonyairól. Jellemző, a mit az olasz munkás nép ismertetésére vonatkozólag mondott. »Egyik fiam — úgymond Kossuth — Cesená-ban bánya-igazgató. A múltkor azt veszi észre, hogy a tömlők kötelei, melyeken a bányába leszállni szokott, erősen le vannak metszve. Ha beleszáll halál fia.« »Egy másik alkalommal — beszéli tovább — egy munkás heti béréből szokás szerint 2 frankot vontak le a mulasztásért. Midőn a fizetés ideje szombaton este elérkezik, s a munka-felügyelő az illető munkásnak ezt értésére adja, ez pisztolyát előrántva, e szavakkal: »Levontatok a béremből: jól van! de te sem élsz tovább !« a munkafelügyelőre lőtt, a ki azonnal szörnyet halt. És az ott jelen volt 2500 munkás közt egyetlenegy sem akadt, ki a tettest megnevezni merészelte volna, mindenki attól tartván, hogy tanúskodás esetén maga is a munka-felügyelő sorsára jut. De e két eset óta — tevé hozzá — fiam sem jár többé köztük revolver nélkül.« Mikor Kossuth kérdésére elmondtuk, hogy az örök városban is megfordultunk, nevetve mondá: »No lássák, kérem szívesen, én sohasem voltam Rómában.« »Nem látogatták meg a pápát ?« kérdezé aztán. Midőn arra utaltunk, hogy bennünket prot. lelkészeket talán maga elé sem bocsátott volna a pápa, szeretetreméltó kedélyességgel viszonzá: »Miért ne.« Sőt inkább örült volna, hátha önöket eretnekeket azzal megtérítheti®. . . Aztán a hazai viszonyokra tért át beszélgetésünk, miközben a jelenlegi politikai helyzettel kibékülni nem tudó ősz hazafi nem egyszer fejezé ki elégedetlenségét a mostani állapotok, és aggodalmát a haza jövője felett. De ennek részletezése nem ide tartozik. A többek közt ezeket mondá : »Bár öreg ember vagyok, de nem akarok abba a gyengeségbe esni, a mit a latin költő igy fejez ki: »laudator temporis acti« (a mult idők magasztalója Kossuth nagyon szereti a latin szavakat és szójárásokat), de mégis azt kell mondanom, hogy a régiekben több volt a civismus (a hazafiság), a hazáért önzetlenül tenni és működni.« Nem állhattuk meg, hogy a nemzet többsége által forrón óhajtott hazajövetelére némi gyöngéd célzást ne tegyünk ezen alkalommal, mire a nagy száműzött lecsüggesztett fővel és borult kebellel mondá ki előttük is az ismeretes és végzetes »nem«-et. Megható volt e kijelentése, s szinte sajnáltuk, hogy arra neki alkalmat szolgáltattunk. Tehát a ki hazája szabadságáért annyit küzdött és szenvedett, idegen földön hajtja le majd fejét a halál vánkosára ! . . . Meghatottan vettünk búcsút e nagy férfiutói, s azon hő kivánatunkat fejezénk ki: Isten áldja és tartsa meg hazánk nagy fiát az emberi élet legvégső határáig! Ezzel vágyaink netovábbját elérvén, tovább utaztunk Milano felé, hova Chivasso, Yercelli, Novara, Magenta nevezetesebb helyek érintésével 4 óra alatt érkezénk meg. Milanóban sok az érdekes látnivaló, maga a város egyike Olaszország legnagyobb gyárvárosainak több mint 300 ezer lakossal. Roppant erős bástyafalak veszik körül, melyek jobbára sétányul szolgálnak. Legfőbb nevezetessége a góth Ízlésben épült hires székesegyház, melyet a milanóiak a világ nyolcadik csodájának tartanak, melyhez fogható a római Péter-templomon és a Sevillai dómon kivül csakugyan nincs is egész Európában. De ennek leírását most már bátran mellőzhetjük. E világhírű dóm átellenében mindjárt egy másik remek alkotású épület, a Viktor Emmánuel nevéről nevezett s legújabban épült díszes árucsarnok (galleria) látható, mely hasonlóan ritkítja párját egész földrészünkön. E város dicsekedhetik, azzal a régi templommal is, melynek ajtajától Ambrozius, egyházi atya, magát Theodozius császárt utasitotta vissza s kényszeritette a bűnbocsánatra (Kr. u. 389-ben). Emelik e város érdekességét színházai is, melyek egyike a Scala-színház (a nápolyit kivéve) legnagyobb egész Olaszországban, melynek világot je-