Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-01-04 / 1. szám

tanár, a másikat a közvélemény. A kenyeretadó álláson kivül, még egy másik állásért is kell munkálkodni, azért t. i. a mire bennünket az a kör emel, a melyben élünk és forgolódunk; ez a szeretet, tisztelet, közbecsülés állása, melyet bizony több fáradsággal, s nagyobb kitartással lehet kiküzdeni, mint az iskolában a »kiválóan kitönőt.« A tanárok classiűcatiója nem egyszer igazságtalan, (akarva nem akarva), de a társadalomé, környezetünké ritkán, vagy soha. Mivel pedig az iskola eminentiáját nagyon sokszor arcul csapdossa az élet, a közvélemény secundája, azért emeltem én szót egy ízben s emelek ma is az ellen, hogy az ifjúság napjaiban szerzett bizonyítvány nyomatékkal birjon az élet delére jutott lelkészek pályázati minősítésénél. Attól függ tehát minden, hogy a prot. lelkész minő tért bir magának hódítani a közvélemény szivében? . . . Minő classifkatiót bir szerezni az életben?... Hiába hivatkozik itt iskolai bizonyítványokra; ezek helyett a közvélemény állit ki számára egy másikat, de igazságosabbat a férfi kor munkálkodásából, s gyümölcseiből. Ha pedig a prot. lelkészt, mint ilyet, a vallás semmi nimbussal nem övedzi fel; hanem minden tisztességért, magának kell fáradozni, nagyon természetes, hogy tehát a papnövendékeket olyan nevelésben kell részeltetni, melylyel a tiszteletet magának megszerezhesse. A tudomány műveltséggel; a belsőt külső modorral összeolvasztani ; mert szent igaza van Shakespearnak, hogy »a szép gyümölcs is undorító tálcán kelletlen, mint a rothadt.« Végül vigyázzunk, hogy össze ne tévesszük a bigottságot a vallásossággal; az elvakult fanatismust a mindent kutató észszel; a setétséget a világossággal ; a katholicismust a protestantismussal. Szentül meg vagyok győződve, hogy ha az eseményeket, a világ folyását tiszta szemüvegen nézzük, bizton elmondhatjuk, hogy az emberiség csak most kezdi igazán betölteni a Krisztus törvényét: egymásnak terhét hordozzátok; csak most kezdi igazán felfogni az Idvezitő vallását, melynek legfőbb alapja a szeretet. Hetesy Victor, ref. lelkész. BELFÖLD. Válasz Busticus urnák. Ön az egyházkerület egy távoli egyházmegyéjéből jónak látta felszólalni a főjegyző választás kérdésében : engedje meg tehát, hogy felszólalására mi itt »a pesti paplak közvetlen közeléből« egyet-mást elmondjunk. Októberben ön szerint megállapodás történt a megüresült főjegyzői hivatal jelöltjeire nézve, s ön szerint, mást nem is lehet szóba hozni, mint azt a két tisztelt nevű egyéniséget. Hát uram ! hol itt a protestáns szabadság ? Ha bármily tisztelt egyéniségekből álló conferentiának szabad jelöltet állítani, avagy nem szabad e akármelyik kálvinista embernek? Csak az a kérdés, a jelölés tisztességgel történik-e ? Ön szives eldicsérni Szilády urat s Baksayt a ki »szintén akad. tag«, s más oldalról nagy kicsinyléssel szól Papp Károlyról, kinek »ékes szavát, szívhez szóló édes hangját« egy »szép isteni adomány «-féle értelmezővel kegyes megtisztelni. Uram! Ha önnek Papp Károly nem tetszik, s ön előtt keveset nyom, hogy ő theologiai tanár volt s aztán egész az ujabb időkig »egyházkerületünk egy távoli egyházában* lelkészkedett s minden tehetsége szerint az egyházi téren igyekezett vallásunkat szolgálni s tegyük még hozzá, hogy »szerény® irodalmi munkásságával is csak az egyházi téren maradt, ha ezekre ön semmit sem ad s a leendő főjegyzőben más érdemeket keres: bizony igen rossz kilátással kecsegteti a fiatal papságot. Nem fél ön, hogy ha az ily vélemény általánossá lesz, egyházi embereink abbanhagyják az egyházi célokért való munkálkodást és fordulnak majd hálásabb térre s végeznek oly dolgokat, melyeknek ugyan az egyházi élettel semmi közük, de az a jó oldaluk meg lesz, hogy egyházi téren jutalmaztatnak. Uram! Azok az egyének, a kik egyik vagy másik jelölésnél szóba jönnek, rendesen a jobbak közül szoktak lenni. Váljon azért mert ,jobbak«, megérdemlik, hogy szenvedélyeink sarával meghajigáljuk őket.«^ Mi s velünk az egész magyar haza elismeri Szilády Áron érdemeit s bizonyára e sorok irója is van oly tisztelője akadémiai munkásságának, mint Rusticus ur ; Baksay úrról hogy gondolkozunk, azt a pesti paplak közvetlen közelében nagyon tudják; mert reméljük, nem feledte még el az illető, mily élénk sajnálattal tiltakoztunk bizonyos lithografált levelek valótlan kitételei ellen. De bármily tisztelői vagyunk is említett jeleseinknek, nem fogunk levonni érdemeikben semmit sem, ha az egyházi élet s irodalom mezején Papp Károlyt velők legalább is egyenrangú egyéniségnek tartjuk. És uram! az a szónoki tehetség is bizonyára »szép isteni adomány« és sokszor talán még szükséges is. Idézhetnénk egy példát Rusticus ur számára az igen közeli múltból is, a mikor nagyon szükséges volt. Ön említ bizonyos leveleket. . . Hát melyik kánon tiltja, hogy jelölési ügyben levelet nem szabad irni, vagy lithografálni, vagy akár nyomatni! Mi felhatalmazzuk Rusticus urat, küldje be az általunk szétküldött leveleket (de eredetiben), a t. szerkesztőséghez s a szerkesztő ur aztán mint igazi protestáns ember, nézze meg van-e azokban olyan, a mi nem lenne a dolog fontosságához illő s nem a protestáns szabadság által diktált ? Én megvallom, nem félek tőle, ha az összes jelen és mult jelölési levelezések föltáratnak, akkor legalább ki fog tűnni, hogy az egyház békéjét nem a mi leveleink fogták megzavarni. Az, hogy mi itt a pesti paplak közvetlen közeléből a püspök ur nevével korteskedtünk volna, ez »rut« hazugság. Nem mi szoktuk a más nevét felhasználni; elmerjük mi azt a magunk nevében is mondani, a mit akarunk. Abban a levélben, mely különben sajátkezüleg irt baráti (!) magán levél volt: »pesti körökben Papp Károlyt is emlegetik, véleményem szerint az ő jelölése már csak azért is célszerű, mert megválasztatása esetében a főjegyző a püspök közvetlen közelében lenne.« Nos ezt nem mondhattuk el? Vagy talán a főjegyzőség kinevezéstől s nem a reform, hívek szabad választásától függ? Vagy pedig csak némely egyéneknek lehet a választásba beleszólni? Igazán szégyelnünk kellene, hogy kálvinisták vagyunk, ha az efféle gondolatok lábra kapnának. Az meg éppen nevetséges, hogy Papp Károly jelöltsége miatt idézi ön fel a centralisatio rémeit. Oly együgyűeknek képzel minket, vagy e becses lapok olvasó közönségét, hogy nem látjuk, mi lappang a jámbor báránybőr alatt ? Ön békét akar ? Ha igazán akarja, ne kicsinyeljen senkit, hagyja a dolgot a maga folyására. Ha Szilády pártjának szabad volt a kőnyomatot felhasználni, szabad nekünk is; ha a Szilády érdekében szabad volt levelezést indítani „az egyházkerület távoli egyházmegyéivel', szabad Papp Károly érdekében is. Igyekeztünk ezekben Rusticus urnák aggályaira vá-