Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1885-02-15 / 7. szám
istenitiszteleteket tartsanak/ Továbbá ugyancsak I Sz. A.-nak ^Imahét* címen megjelent cikke, melyben, mint mondja, egész imázási ^menu* állíttatik össze ; azután meg, hogy ugyan csak a mondott fiatal lelkészjelölt lelki örömét találta Szász Károly püspöknek az ó év utolsó estvéjén elmondott dogmatikus tartalmú egyházi beszédében. Ezekben látja Sz. ur >; > a protestantismus elvének arcul veretését.* Ha valaki mai napság a családi istenitisztelet tartásának, az imahét behozatalának sürgetésén, avagy az egyház dogmáin megbotránkozik : mit sem csodálkozunk. Hiszen már Pál apostol is tudta, hogy a világ fiai előtt nagy bolondságnak látszott az, mit Jézus követői a legfőbb bölcseségnek tartottak. Hát még ma mily nagy azoknak száma, kiknek kisebb gondjuk nagyobb az imádkozásnál, a családi istenitiszteletnél, kik pénzükkel avagy értékpapírjaikkal tárcáikban, szánakozólag mosolyognak azokon, kik még hisznek Istenben, a léleknek létezésében, s az anyagi kincseken kívül még más kincsekről is ábrándoznak. Biz az ilyenek jót nevetnének Sz, K. cikkein, ha ugyan mívelt emberhez illőnek tartanák, a vallási irányú cikkek s könyvek olvasását. Igen de Szalay ur nem az e fajta emberek közé tartozik, hisz ő > önmagán is számtalanszor tapasztalta hogy mi a tüdőnek a lélegzés, az észnek a tudományok, ugy az a szívnek az ima, s valamint az egészséges levegő testi, ugy az ima lelki jóllétet szül/ O nem tételezi fel, hogy ^lehetne ember, ki ... olykor-olykor imára ne nyitná ajkait* ? Honnét van hát mégis, hogy annyira megbotránkozik a családi istenitiszteleten, az imahéten ? Azért mert szerinte >; > az imában mindenkor a sziv benső s igazi kegyessége kell, hogy megszólaljon ; ahoz mindenkor az imázás szükségének kényszerítő érzete kell, hogy jelen legyen az imázó lelkében.* Szives készséggel magunkéivá teszsziik ezen állítását, mi is ilyetén képen vélekedünk az imáról. De hát a szívnek az az igazi benső kegyessége vele születik az emberrel ? Az imázás szükségének kényszerítő érzete — eltudva az élet egyes válságos pillanatait, — magától ébred fel az emberi lélekben r Nem! Ezt Szalay ur sem hiszi. Hiszen ő maga mondja, hogy gyermek korában sokszor kellett, imádkoznia, néha már álmos volt, alig várta az Áment, de el kellett az esti imát mondania, ha szemeit dörzsölve is, mielőtt azok álomra lecsukódtak volna. Vajon nem emel most vádat az őt szeretett édes anya ellen, hogy az, mint ^kísérteni feljáró lidérc* őt imagéppé alakította, hogy annak parancsszavára ő egykor kénytelen volt minden reggel estve ^ arcul ütni az értelmi felvilágosodással karöltve járó protestantismust* ? Meg vagyok győződve, hogy e miatt nem emelkedik vád lelkében, sőt áldja azokat a hangokat, melyek azt sugdosták fülébe: »Kis kacsóid összetéve szépen imádkozzál édes gyermekem/ Ezek a hangok tették őt birtokosává, élvezőjévé annak, a mi ^a léleknek a legdrágább, semmivel nem pótolható orvossága, balzsama, a melyet a ki nem érez, nem tudja, mi az igazi boldogság/ Viszont, a kit gyermek korában nem szoktattak hozzá a kezdetben kétségkívül gépies imádkozáshoz, abban >a sziv igazi kegyessége, az imázás szükségének kényszerítő érzete* soha nem ébred fel. És már nem tudom Skóciában van-e inkább telítve a levegő koboldokkal és ördögökkel, avagy azoknál a népeknél, melyek csak akkor imádkoznak, mikor lelkükben az ^imázás kényszerítő érzete* önként felébred? Az az tudom biz én, de tudja Sz. ur is. De gyerünk egy lépéssel tovább. Ha a gyermeket reászoktatják is az imára gyermek korában, de azután kidobják az életbe minden lelki gondozás nélkül, magára hagyják, hogy imádkozzék majd akkor, ha szive valódi kegyessége erre ösztönzi: higyje meg Sz. ur nagyon kicsi lesz azoknak száma, a kik évek multán a lélek fölséges eledele s élete gyanánt az imát tekintik. Ha a szülők jó földbe vetették is a magot, de az ellenség eljő, mai napság már nemcsak éjjel, de fényes nappal is, s oly magokat hint, melyek tövisét termenek, mely tövisek azután, ha csak folyvást nem irtatnak, elnyomják a jó magról kelt növényt. Ezért is mai napság már úgy vagyunk meggyőződve, hogy a lelkésznek, tanitónak, a vallási egyházias irányú társulatoknak folyvást résen kell állani, folyvást munkálódni, fonni a különféle hálókat, melyekkel részint ujabb tagokat foghassunk Isten országa számára, részint a meglevőket megtarthassuk, az ördög hálójába való kerüléstől megóvhassuk. Ezért kell a gyermekek számára a vasárnapi iskola, a felnőttek részére a biblia olvasás, magyarázás, imahét, ezért üdvösek a különféle vallási társulatok, misszió egyletek, diakonissa intézetek és száz más efféle egyesület, melyek egyfelől anyagi segélyt gyűjtenek, nyújtanak, de a legfőbb érdemük az hogy az egyleti tagok keblében a keresztyén szellemet folytonos éberségben tartják. De hát az a középkori katholicismus lelki vakságának éjeiéből kisérteni feljáró lidérc, meg az a khinai imázó gép: ezek nyugtalanítják Sz. urat. Hiszen az imának önkényt kell fakadni a lélekből, holmi ima >; > menu*-kkel arcul csapjuk a protestantismust, ápoljuk a kálomista jezsuitismust. Hát az nem ima menü. a mely a protest.