Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-10-26 / 43. szám

1379 masabb helyzete egyaránt alkalmat adtak neki a szorgalmas munkálkodásra, ugy hogy már 1700-ban kiadott »Szent Siklus*-ának 1699-ben kelt előszavában emlitést tesz »világ szemei elibe adandó deáknyelvű munkáiról81 is, melyeken csak történelmi dolgozatait érthetjük. Majd nemsokára értesül a külföldről hazatérő s Berlinben megfordult magyar református ifjaktól a nagy Comenius Amos méltó unokájának, a magas allásu Jablonski Dániel Ernőnek azon szent szándékáról, hogy az összes reformátusok egyházi történetét egybegyűjti és kiadja ; de egyszersmind az is tudomására jut, hogy Jablonski a magyarországi ref. egyház viszontagságos történelméről vajmi kevés adattal rendelkezik Erre a régen meglevő hajlam és akarat a leghatározottabb irányt vesz Ember Pálban, komolyan és tervszerűleg hozzáfog a munkához ; barátai, ismerősei kitörő ötömmel üdvözlék nemes fáradozásai. Nemsokára egyenes összeköttetésbe lép Jablonskival egy külföldön huzamosabb ideig tartózkodó igen jeles magyar ifjú (legkiválóbb pártfogójának fia) által ; kinek személyiségét azonban még eddig a mult homálya fedi el tőlünk. Jablonski örömmel veszi fel munkatársul, részletes utasításokat ád neki 1703. március 19-én kelt levelében műve szerkesztésére nézve s erősen sürgeti munkája befejezését.5

De közbejő a szathmári veszedelem a ^misera clades®, mint Ember nevezi, melyben nemcsak Jablonski levelének eredetije veszett el, (egy Kocsi szuperintendenshez Ember P. által küldött másolatban maradt meg) hanem évek hosszú során át összeszerzett nagybecsű kéziratgyüjteménye s nem kisebb értékű könyvtára is, jó nagy részben semmivé lett. A nagy csapás nem törte meg az erőslelkü férfiút, pótolta a pótolhatót, szerze uj meg uj adatokat s Jablonskival folyton fenntarta összeköttetését. Van tudomásunk Jablonskinak egy 1704. junius 7-ről kelt leveléről, melyben tudósítja Embert, hogy a szathmári zsinat végzéseit Páriz-Pápaitól már megkapta. Jablonski tehát hazank és felekezetünk mindkét akkori jeles történettudósával öszszeköttetésben volt 1 A szathmári veszedelem sem első, sem utolsó nem volt Ember életében. Két év múlva (1705 október 19.) szülővárosából, Debrecenből űzi őt el a hadivész. . . Visszabujdosik Sárospatakra, majd Liszkán talál nyugodalmat s itt jut birtokába részint egyesektől, részint a zempléni ref. egyházmegye levéltárából Szilágyi Beniá-5 Jablonski levelének Ember előszavában közölt töredéke igy hangzik : sObstetricabor ego lubens pietati vestrae, ut res gestae ecclesiae Hungaricae, una cum fatis sororum, posteritati innotescant. Est tamen quod eam in rem a reverenda vestra dignitate petam, eique cumprimis cupiam commendaturum : 1. Ut generalia quaedam, ad cognitionem rerum Hungaricarum scitu necessaria (ex, gr. de ecclesiarum Hungaricarum constitutione, distributione) maximé quae in ipsa históriáé serie non occurrunt, breviter praemittantur. 2. Ut series históriáé, quantum quidem fieri poterit curatissime a primordiis reformationis ad finem saeculi XVII. absque notabili hiatu (si quidem hoc obtineri possit) pertexatur. 3. Ut documenta et monumenia majoris momenti ex. gr. scripta imperatorum, regum ecclesiarum, insignium doctorum, privilegia etc. in ectypo adjiciantur; históriáé non quidem inserenda, eidem tamen ad calcem subjungenda. 4. Ut heterodoxiae quoque habeatur ratio et Socinianorum imprimis atque Anabaptistarum, si quae apud vos fuerint, gesta recenseantur. 5. Liber ecclesiae Hungaricae rituális, quem agendam vulgo vocamus, canones item ecclesiastici synodales et similia mecum communicentur. 6. Denique si forte imago virorum quorundam illustrium, primique in ecclesia et republica ordinis, aeri incisae ad manus essent, me eas vellem communicari, ut históriáé ipsi quoque venerandi vultus inseri possent.* min István nagybecsű iratainak ; melyeknek egy része, mint Ember megjegyzi, nem annyira a régiség, mint inkább a tulajdonosok gondatlansága miatt már ekkor szakadozott és rongyos volt ! Élőbeszédében nagy hálával s őszinte kegyelettel emlékezik meg oly fiatalon elhunyt elődje kiváló fontosságú iratairól, „kész örömest vallja be® — úgymond — hogy azok neki kiváló segítségére voltak. Az oly sokat hányatott férfiú liszkai csendes otthonában sem ült tétlenül, az ujabban birtokába jutott kincs csak szorgalmasabb munkára ösztönözte ; de meg talán érezte már, hogy nemsokára neki is ^kondulni fog a nagy óra, mely e világból őt egy másba hívja.® Nagy szorgalommal és erőfeszítéssel látott munkájához, melyet még 1706-ban (ez évszám all ugyanis a kézirat címlapján) be is fejezett. A szegény tudós azonban nem akarta nagy munkáját világ elibe bocsátani addig, mig azt illetékes bírálók érdemesnek nem ítélik, fogyatkozásait ki nem javítják. Átadta tehát teljesen kész s sajtó alá rendezett munkáját a következő 1707-ik évben a nagy tudományu Csécsi János pataki tanárnak, Zádorfalvi Márton tudós zempléni esperesnek s talán még másoknak is ; s csak ezeknek helyeslő és magasztaló nyilatkozatai után irta meg 1708 március végén terjedelmes s nagyfontosságú előszavát s tette fel ezáltal egy hosszú és viszontagságteljes évtized dicső munkájára a koronát. Ugyancsak ez év május 3-án adá ki művéről Kocsi János debreceni hittanár és szuperintendens — kivel Ember évek óta tudományos levelezést folytatott — azon elismerő iratot, melynek tartalmát, a munka kinyomatása után százak és százak oly szivessn hangoztattak és osztották. Ha megérte is Ember azon nemes örömet, melyet a bevégzett munka minden becsületes munkásnak biztosit, az már nem adatott meg nekie, hogy nagy történelmi művének sajtó utján való sokszoritását, birtokának ekép közjóra jutásat megérhesse. Műve befejezését alig két év múlva követte életének vége; az 1710-ik év közepén már a liszkai temető domboruló hantja borult az oly sokat szenvedett és oly sokat munkált férfiú kihűlt hamvaira. Nyughelyét nem is tudjuk már megjelölni, nagyszerű emlék nem áll sirhalma fölött ; de nagy munkája minden gránit emléknél jobban biztositja számára — a hálás utókor emlékében is — a halhatatlanságot. Műve tehát túlélte őt, de szerzőjének halala után sokféle viszontagságon ment keresztül, mintha csak újra elibünk akarta volna állítani annak hányatott életfolyamát. A szerző földi bujdosását megismételték munkájának viszontagságai; a szellemi utódra is kihatott alkotójának balvégzete. Tizennyolc hosszú év telt le Ember halála után, mig munkája elérte azt, mit oly régen, elkészülése percében megérdemelt: a kinyomatást. Tudjuk, hogy 1728-ban Lampe Adolf utrechti tanár adta ki nagy mértékben kiforgatva eredeti alakjából, kihagyásokkal s elhallgatva a címlapon a szerző, Ember Pál nevét. . . De mit keres e munka dajkálói között Lampe, mikor eddig Jablonskit tudtuk annak fő-fő pártfogójául ? 1 Hogy Ember Pál még előszava megírásakor, tehát 1708-ban is, a legjobb viszonyban s szoros összeköttetésben volt Jablonskival, bizonyítják ezt azon talán túlságosan is elismerő és magasztaló szavak, melyekkel élőbeszédében Jablonskit elhalmozza. Munkaja közben is, a szathmári zsinat történetének előadásakor, nyilván írja még, hogy ő egyenesen Jablonski számára dolgozik. " G »Ad cujus manus nostra haec compilata devenire debent.c Ember P.