Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1884-02-10 / 6. szám
1G3 PROTESTÁNS EGYH roppant vigyáznia kell, nehogy a pap — ez a legkevesebb — papné és pap fiai és leányai haragját magára vonja, mert ha elcsapják, akkor elkezdheti ujra az életet akár a ^heverő* deákságon ; nincs nincs egy lélek, a ki gondoskodjék róla. (Kivéve ha rokonságánál vagy valami más közelebbi viszonynál fogva akad vagy egy egy pártfogóra.) Igy kell egy ifjúnak 6—12 évig a bizonytalanság, a kétes jövő, gyarló emberi kegytől függő élethajón evezni... Csoda... csoda-e aztán, ha az ily élethez nincs egy önérzetes, erejét érző és csekély anyagi eszközökkel rendelkező ifjúnak kedve. Szomorú, nagyon szomorú az, hogy ezen kápláni rendszer által kioltjuk az ifjúból az Isten gondviselésébe vetett erős hitet s páriává aljasitjuk le őket, s ezen hosszas tortura által kioltunk belőlök minden szép és nemes iránt való vonzalmat, munkakedvet s lelkesültséget, s lesz belőlök, mi lesz?... nagy részéből lesz, ha pap lesz, egy kiaszott, rideg, fád y száraz káplánt* tartó pap. Ezzel szemben mi más a Budapesten végzett theologus ifjak sorsa. Ott minden ifjúról a mint végez, gondoskodva van. Elhelyezik ide vagy oda mig kápláni vizsgát nem tett. Ha a kápláni vizsgát letette, a püspök s esperesekből álló bizottság elrendeli káplánnak ... s megy mint egy olyan, a kit küldtek, nem mint egy a ki kunyorált, megy meghatározott fizetésre, s ott szolgál, teljes önérzettel mint papsegéd, nem félve a megélhetéstől, mert teljes ellátása van, s nem rettegve a jövőtől, mert tudja, hogy káplánság, és pedig mindig jobb és jobb káplánság, majd hosszas káplánság után adminisztrátorság mindig lesz biztosan számára. Egy ily rendszer mellett életkedv, munkakedv s lelkesedés marad az ifjúban, az önérzet csak erősödik, s a reménység szilárdabbá lesz. Egy ily kápláni rendszer mellett nyerünk lelkesült, hivatások magaslatán álló papokat. Oh bár gondolkoznának erről a debreceni superintendentia sorsát intéző férfiak, s tennének valamit a végzett theologusok, mint káplánok érdekében. Azt mondják minden eszmének, hogy testesülést nyerjen — szüksége van egy mártírra. En nem állítom azt, mintha azon szerencsétlen ifjak a káplánok leendő jobb sorsa martirai lennének, hanem azt ieen is állítani merem, hogy egy gondolkozó s érző szív nem állhat meg e három hullánál a nélkül, hogy komoly gondolatokba ne merüljön. Oh bár ez a komoly gondolkodás hozna káplánainkra szebb jövőt. Szalay József. \ZI ÉS ISKOLAI LAP. 164 Nyilt levél a dunamelléki reform, egyházkerületbeli segédlelkészekhez. Kedves barátim! Azt mondja egy közmondás »segits magadon, megsegít az Isten®. E pár szó kijelöli teendőnket a jelen helyzettel szemben, melybe tudtunk, és akaratunk nélkül jutottunk. — E becses lap hasábjain mióta Rácz Károly a ménes-gyoroki ref. egyház lelkész-tanitója a kérdést felvetette ,Nyujt-e hát biztos megélhetést a lelkészi pálya M pro, et contra több cikk jelent meg. Egyik vigasztalja magát azzal, hogy van borsó, paszuj, lencse, kása, majd csak megélünk valahogy. A másik szerint, mivel neki már a borsóra lukmasódar is jut, ha van élelmünk, és ruházatunk megelégedjünk. A harmadik ötödéves fizetésjavitásról, drágaságpótlékról stb. beszél, szóval egyik a maga s társai helyzetét kedvező színben tüntetni fel, a másik pedig javítani igyekszik. Mi pedig mióta Ónodi Sándor nagy-szalontai ref. s. lelkész, ^részben rólunk, egészben nélkülünk® cimu cikkében elnyomatásunk, semmibe vétetésünk ellen szót emelt, hallgatunk, mintha bajunk sem volna, pedig ha valakinek, bizonyára nekünk van legnagyobb okunk a vajúdásra. Egyházkerületünk a segédlelkészek évi fizetését, 60, 80, 100 forintban szabta meg, még abban a boldog időben, amelyben nem volt szükség begombolt attilára, magyar süvegre, s mivel az egyházkerületek ki I mondták, hogy egy papjelölt sem tehet addig második papi vizsgát, mig egy évi segédlelkészi szolgálatról bizonyítványt nem mutat fel, nolle, velle megkeltett elégedni ezen nem is annyira fizetés mint inkább tiszteletdíjjal. Hátha mitsem adtak volna ? Hjah ! azóta minden sokat változott. Jött a zsinat, hozott attilát, süveget, rendelt lelkészi minősítést, amelynélfogva szabtak reánk külföldre menetelt, két, három, négy, hat s több évi segédlelkészi szolgálatot, hanem a drágaságipótlékról s a mi fizetésünk és helyzetünk javításáról bölcsen hallgattak. Sőt e mi egyházkerületünk 1883. évi május hóban Budapesten tartott közgyűlése ránk nézve oly súlyos minősitést hozott, amely ellen szavunkat egyetemesen fölemelni s annak megváltoztatását tisztelettel kérelmezni magunk iránti morális kötelesség. Ha valakire szabunk ujabb terhet, adjunk ahhoz mért javadalmat is, ezt hozza magával a méltányosság. Nem óhajtom én, hogy a lelkész utolsó falatját is megossza velünk, de azt mindenesetre óhajtom, hogy kosztunkon kívül — melyre a maga munkája után az utolsó napszámos is jogosult, — legalább annyi fizetéssel láttassunk el, a mennyiből magunkat állásunkhoz mérten tisztességesen ruházhassuk. Jelen helyzetünkben, ha leszakad rólunk az a ruha, melyben szüleink a maguk megszorításával a más kenyerére bocsátottak, futnunk, folyamodnunk kell fűhöz, fához, — hogy adjanak hitelre, vigasztalva magunkat jobb jövővel, biztatva a szabót, mint a „reverenda búcsúztatója® irta »Ne félj tisztelt szabó, várnod soká nem kell, kifizeti azt Kocs vagy Szőny könnyű szerrel/ Ez igy mehetett is régen, de ma nem, kivált ha nem voltunk külföldön, akadémiákon. Ha betegség vagy más nyomorúságba esünk, vagy épen a káplánság igája alatt megvénülünk, az egyházkerületi gyűlés meghagyja az esperes urnák, hogy társai közt gyűjtsön segélyt. Ha még ez sem sikerül ? házasságot kell igérni, vagy épen megnősülnie, hogy magát tengethesse, mely sok káplán szerencséjének s még több nő nyomorúságának sírját ássa meg.
