Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-12-07 / 49. szám

i r,í59 PROTESTÁNS EGYHÁZI ES ISKOLAI LAP. 1070 lett, hogy pár év múlva érett gyümölcskint fog keblünkbe hullani, mit most néhol csak erővel kell leszakasztanunk, és ezzel sebeznünk kell, előadta az egyetemes gyűlésen, hogy a pozsonyi kei ületen kivül is mindegyik, még a parexcellence magyar dunántuli egyházkerületben is itt-ott elszórva vannak nem magyar szerke zetii anyakönyvek, melyek jelenlegi kiöregedett vezetőikkel együtt az aktualitásból kifognak lépni. Tehát a dunántuli kerületről volt itt szó ; a tolnai egyházmegye megemlítve nem lett és nem lehetett; mert ezen egyházmegyében a magyar anyakönyv az akkori esperes intézkedésével a mai tényállás bizonyítéka szerint a magyarnyelvről hozott 1832/5 országgyűlési törvénycikke elrendeltetett, és máig is tudomáson szerint német egyházainkban az anyakönyvek magyar nyelven vezettetnek. És mégis, figyeljen csak ide Cs. ur, van Tolnában prot. egyház, mely anyakönyveit egészen az utolsó időig és van mely azokat mais németül vezeti. Horrendum quid ! Ezek pedig : a gyönki reform, virágzó német egyház, mely csak néhány év óta vezet magyar protokollumot, és a nagy-székelyi fényes reform, gyülekezet, szépségére, előrehaladottságára, népe szorgalmára és vallásosságára nézve valóságos dísze egy prot. német községnek, és megfoghatatlan 1 még e mai napig németül vezeti anyakönyveit. Aztán ott a maga egyházmegyéjében, Mórágy, Bonyhád Hidas körül nem akadna még egy ily veszedelmes portéka, mely explodálhatna, egy német anyakönyv. Éám kedves Cs. ur! mily könnyű dolgom lehetne most nekem. Osszetehetném két kezemet, megállíthatnám gondolkodásom minden kerekeit, szünetet parancsolhatnék eszem minden mozgatható porcikájának, csak hallgathatnám, amit Cs. ur heccelő, settenkedő rossz démonai most otthon beszélnek. Mintha hallanám: »hát csak igy vagyunk kedves kenyéradó gazdánk Cs. P. uram 1 Adjuk a véresszájú, keménynyakú magyart, ki mindennap megesz egy németet, még rá egy tótot, aztán suttomban itthon mi magunk meg germanizálunk. Motozást tartunk a veszedelmes dugáruk után, fenekestől felforgatjuk érte a szomszédházat, itthon meg szépen magunk rejtegetjük. Tolvajt kiáltunk, magunk vagyunk a ludas. No ez hát gyönyörűséges dolog. Aztán meg mi volnánk, mi kálvinisták vagyunk azok a kevély emberek, a kik »elől megállván* felemeljük fejünket és dicsekszünk vala szüntelen hangoztatván: hálákat adunk tenéked Isten, hogy mi magyarok és kálvinisták vagyunk. — Mert hát mi vagyunk Magyarország zöme, a magyar állameszme egyik törzstámasza, azontúl meg a dicső reformáció, és az evangyeliomi vallás örökségének itt hazánkban elsőszülött fia, mig amaz, a lutheri egyház nyelvi és nemzetisége küzdelmeiben porral sárral és sebekkel elborítva, csak hátul áll, és Magyarország kultur ténye zői között számot alig tesz. És ime, mig mi dicsőséges hatalmas voltunk verő fényében sütkérezünk, nem látjuk meg, hogy az a másik, az a publikánus testvéregyház elvettetett állapotában sebektől boritva, szakadozott, elrongyollott ruhában mily kulturális szolgálatot teljesít a magyar államiság egységének érdekében a reagáló és széthúzó elemek, és az elilló erők összegyűjtése és összetartása által. A mig mi, amíg a reform, egyház százakban és ezerekben hagyja elveszni és elpárologni a magyar nemzetiségi erőt, mely Szatmár-Már maros vidékein és Erdélyben az oláhságba ömlik, és széles Magyarországon alig van hely vagy vidék, a hol mi a magyar államnak idegen elemekből ujabb erőket hódítunk, addig ez a németnek, tótnak csúfolt egyház tagadhatatlanul nagy kulturális tevékenységével és hatásával a minden nemzetiségi elemekből évenkint ezereket hódit, és azokat tollúkkal, tudományukkal, állami és egyházi szolgálatukkal a magyar államiság, és a magyar nemzetiség géniuszának szolgálatára felajánlja. Hát ez mind semmi ? Aztán meg kedves kenyéradó gazdam Cs. P. uram 1 mi beszéljük tele itthon azt a mi jó magyar népünket, hogy ebben az országban ő a gazda ; az a német, tót, rác, és mindenféle istenadta nációja csak vendégkép eszi itt az ingyen kenyeret, aztán, mire észreveszi magát az ,a gazda* a zsidó kivette őt az ősi hajlékból, és a német szántja a telket, mely apáinak kenyeret adott. Igy bizony Cs. P. uram, igy vagyunk!* No lássa Cs. ur, én ezeket, és még Isten tudja mennyit, mit az ön ötletes, élces és beszédes házidemonai elmondnak, mind elmondhattam volna. Hanem hát én azt nem teszem. De igenis elmondom, mit az önök, mit a reform, egyház tiszteletreméltó Öreg Simeon-ja, br. Vay Miklós ő nmlga a debreceni zsinat kezdetén br. Prónay Dezső urnák, mint akkor a tisztelgő evang. küldöttség vezetőjének mondott ilyenformán : a két magyar prot. felekezet közötti unió alig várható, alig is kívánható. Máskép akarta azt Magyarország géniusza, mely mindegyik ev. felekezetnek a maga sajátsága szerint kimutatta a maga munkahelyét és külön misszióját — levén közöttük az egyedül lehető és kívánható unió az összetartozás, és testvériség érzete, melyet mindegyik külön charismaként megőrizvén, egymást közös kulturális hatásukban támogassák. Tartsuk meg azt. Becsüljük meg egymást, mindeniket a maga szolgálatában. Ha dicsekednünk kell, a mi nyomorult elvettetett állapotunkkal dicsekedjünk (2. Kor. II. 30.). Most le tehetném a tollat. Csak még egy kérdést Cs. úrhoz. Hiszi, hogy ily modorú eljárással hasznot tesz a magyar ügynek ? En nem hiszem, sőt ellenkezőleg. Már igy csakugyan elhiheti aztán az a Schulverein, hogy Magyarországnak nincs egyetlen egy német nevű polgára a ki magyar. Csititsa le egy kissé azt a házi démonát. Gondolkodjék e felett 1 Különben már most miattam fennmaradhat a ,sipka is* meg akár a „gyanú* is, csak azt a tollat tegye le Cs. ur, mely én személyemmel vesződik. Béke velünk! Gyönk, 1884. dec. i-én. Ritter István, tolna-baranya-somogyi ev. esperes. KÖNYVISMERTETÉS. Egy tót monographia. „Déjepis osady Canád-Alberti a opis nynejsich jeji pomerű. Sepsal Martin Czinkotszky ev. st. b. Kazatel. Ez teljes cime azon monographiának, mely legújabban Hornyánszky Viktor nyomdájából került ki. Az előszón kivül szerző, a ki az álberti ev. egyház lelkésze, öt fejezetben értekezik tárgyáról. Az első fejezetben szól a helység geographiai fekvéséről, melyből egyebek közt azt is megtudhatjuk, hogy Canád-Alberti a Ferro-féle délkörtől a keleti hosszúság 38°, az északi szélesség 46° foka alatt fekszik, 96.9 méter magasságban a tenger szine felett. A második fejezet a községek történetét és jelen viszonyait adja elő. Szerző szerint Alberti helyén már a középkorban is emberek laktak, azonban ezek vagy még 1241-ben a tatárok által, kik Rogeriusz : Carmen miserabileje szerint ott is megfordultak, kiirtattak, vagy pedig 1514-ben a Dózsa-féle lázadásban veszítették életüket. A mos-