Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1884-11-09 / 45. szám
1439 valaha, szép összhangzójvolt az éneklés, hogy ne! mikor az egész publicum műénekesr! Hallok a hátam mögött valami gyönyörű tenort, melettem közel szép tiszta bassust és bass primot, én a tenore secundót fogtam valaha, olyan ismerős hangok voltak azok, felmagasztaltságomban a hajdani pápai szép cantizálás jutott eszembe, mint valami édes viszhangja ifjúságomnak. Körül nézek hát Csonka a hajdani hires tenoristánk és Závory a kitűnő bassista voltak körülem s a bass primót az én hajdani Leander pajtásom zengette, noszsza rajta ^pápa ne hagyd magadé Olyan szépen mondtuk négyesben ^azur énnékem őriző pásztoromat^, hogy külön cantusnak is be ülhetett volna; a cantusban legalább annyira a mennyire, autonómiánkat is státusnak tartják a statusban, t. i. külön kórusban zeng, mégis összhangzani igyekszik az alkotmánynyal Fellépett a prédikátor, imája suhogott, mint a májusi eső. Mi leborultunk mind, olyannak képzeltem ezt a sok fejet meghajolva, mint mikor a nyári harmat terhétől meghajlik fű, fa és virág s mely után megéledve emeli fejét az ég felé a növényzet. Majd elkezdett zengeni az ige: ^Péter szeretsz-e engemet ? legeltessed az én bárányimat.* Ez volt az alapja, felosztása s reírainje az egész beszédnek, de oly művészi gonddal kidolgozva, szép hangon remekül előadva, hogy bizony ugy éreztük magunkat, mint a kiknek szivét markolászszák. Az apostolok közül Jánosról, Timotheusról gondolkodtam. Vájjon melyik is lehetett ilyen, János és Timotheus iíju apostolok tele tűzzel, de a mi valami végtelenül kedves szelid, megnyerő hangon szól, és mégis férfiasan a szivekhez. Kritikát mondani nem szándékom, elég kritika volt az osztatlan figyelem s a kicsorduló könyek. Kritikám abban összpontosul, hogy kár volt elvesztenünk a szónokot Baranyából. S mégis gratulálnunk kell a pesti egyháznak választásához. Jó helyen van, elemében van ott, tartsa meg a jó isten sokáig. Utánna egy óda jött karénekben a főiskolai énekkar által előadva; szép, volt jó volt, remek volt, hanem nem Zsoltár volt, sem kálomista ének nem volt, sem kanonikus énekes könyvünkben nem található, hát én erről nem is szólok semmit. . . Most előáll Révész Bálint az ős Debrecen püspöke, szinte féltettem Papp Károly után tekintve éveit Azonban nem kell félteni a régi jó firmát. Az volt még a beszéd ! ott már nem az itjui tüz, hanem a nyugodt tapasztalás párosulva buzgósággal, szentséggel és mérséklettel szólott. Ott már nem a szivek húrjait rezgették, hanem szóltak méltósággal a méltósághoz ; s szóltak az öszszes magyarországi protestáns közönséghez tekintve a múltra, nézve a jövendőkre, egyiránt figyelemlekötő volt a beszéd alfától ómegáig. Sokat gondolkodtam, hogy a kettő közül melyiknek adnám a babért, utóbb is arra jöttem, hogy tán legjob lenne mindeniknek; mindenik a maga állásához képest azt mondta meg, a mit épen vártunk, ugy sőt szebben mint a hogy vártuk. Most következett az ünnepély fénypontja, a püspöki eskü. Osz Dobosunk után férfiasan mondta el az esküvő, azután térdre borult, s a gyönyörű imát meghatóan mondotta el kezének fejére tételével az ősz Révész, s azalatt az orgona pianissimo zengette a ^Jövel szent lélek ur Istent* ugy azonban, hogy az ima hangjai teljesen és tökéletesen érthetők valának; >>hallatszott szélnek zúgása, szinte látni véltem a lángot, a kettős tüzes nyelvet is feje felett. O ott térdel mélységes alázattal, palástja festői redőzetekben takarja egész testét, j,Mint egy zarándok meghajolva setéten, némán könyörög, fekete ruha foly le testén . . . Imája buzgó, mély, örök.< ( Egymásután, méltósággal lépdelnek hozzá az apostoli arcú esperesek, mindegyik fejére teszi kezét s egy szép bibliai mondatot elrebeg s az orgona folyvást mondja a jövel szent lélek úristent; most már ott mondja, hogy »őrizz hamis tudománytól! ennek végével a kórus, az orgona és a közönség fortissimo kezdte rá a »Jövel sz. lélek ur Istent/ Azután feláll, oda lép az Ur asztalához, s mintegy kábultan kezdi mondani ^nem tudom mi történt velem, ugy érzem mintha villanyszikra járta volnaát tagjaimat stb/ . . . hanem mi tudjuk, hogy mi történt vele;az a sok sziv buzgó imája, a szemekből a lelkesedés tüze mind rá irányult, pedig az villanyos volt valamennyi . . . hanem aztán láttuk és hallottuk a kettős tüzes nyelveket, most már nem zendülése, hanem harsogása hallott a szélnek, hatalmas hangja betöltötte az egész nagy és hires rossz acusticaju templomot, szinte hallani véltem a táragatót, mely Erdély bércei közül közeleg! ... és az a hatalmas hang se nem lankadt, se nem fáradt, sőt fokozatosan tisztább és csengőbbé vált, pedig a beszéd hoszszu volt, de elhallgattuk volna akár estig is étlen szomjan. Végre jött az első püspöki áldás a biblia szerént. Itt szerettem volna ha a programinba felvették volna a 134 zsoltárnak legalább a 3-ik versét, hadd énekeltük volna vissza rá az áldást mi is ^meg áldjon téged az Isten stb/ de szivünk teljességéből szólott volna az az ének ! e helyett azonban egy gyönyörű karének jött, nem tudom hol vették, de a verse egészen kálomista, akárki irta, jó lesz kikerekíteni egésszé s be lehet tenni majd az uj énekes-könyvbe, lesz belőle szép papot beigtató ének. A templomból kimenve
