Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1884-11-02 / 44. szám
1408 indítsa s termő kalászszá — mit mondok ? — terepély élő fává növelje! A mit százak és százak, egyesült erővel véghez nem vihettek, Török azt egymaga vitte véghez ! Véghez vitte oly időben, mikor a magyar protestántismus, a nemzeti elnyomatás korszakában megkötözve s mozdulatlanságra kárhoztatva, mintegy békókban hevert, s századok óta fennálló és meggyökeresedett iskoláit is alig birta fenntartani, nem hogy még újak felállítására is gondolhatott volna; s véghez vitte úgyszólván minden segédforrás nélkül, sőt hitsorsosai egy nagy részének élénk sőt szenvedélyes ellenzése dacára, kik az ellen évekig tartó, sokszor elkeseredett harcot folytattak ; de véghez vitte azon meggyőződés erejével, hogy jót akar, és példátlan szívóssággal, kitartással. A mult és a benne gyökerező jog Kecskemét mellett szólott, a hol a dunamelléki egyházkerületünknek főiskolája vala, gymnásiumi, bölcsészeti, jogi és hittani szakokkal ; de a jövő, melybe csak egy Török Pál sasszeme látott be világosan, Pest mellett szólott — s a kié a jövő, annak van igaza. Mi sokan elleneztük, szembeszállottunk vele és küzdöttünk szándékai ellen. Mert, majdnem azon szavakkal, mint Kölcsey egyszer, a Berzsenyi felett tartott akadémiai beszédében —• ^az iíju, tekintetes társaság, a ki a nemzet nagy énekesét megítélni merész volt, s e merészséget oly drágán, annak elhidegülésével fizette meg1 — nekem is azon mód kell itt vallomást tennem, s őszintén és álszemérem nélkül teszem azt, — mint ifjú pap, én is az ő ellenzői közé tartoztam. De Török Pál nem azaz ember volt, a kit ellenzés és akadályok, nehézségek és küzdelmek visszatarthattak volna az általa egyszer komoly megfontolással megállapított uton, s visszariaszthattak volna attól, a mit egyszer igaznak s helyesnek ismert meg. Előtte az akadály csak ösztön volta tettre; átugorni ha lehet, megostromolni ha kell, megkerülni ha nem lehet máskép — ez volt az ő harcmodora s az ő sikereinek titka 1855-ben, abban a szomorú időben, amelyről szólottam, Töröknek sikerült kieszközölni a hatalomtól — a mit mindenki lehetetlennek s még megkísérteni is bolondságnak tartott, az engedélyt arra, hogy egy az ország fővárosában felállítandó protestáns főiskolának bölcsészeti és hittudományi karát megnyithassa. De az Isten bolondsággá tette e világnak bölcsességét és az ö bolondsága bölcsebb az emberek bölcseségénél. (1. Kor. I. 20. 25.). A főiskola megnyílt, előbb az ágostai hitvallású testvérek hozzájárulásával, majd azok eltávozván — egyedül a maga erején. Négy év múlva megnyitotta a főiskola kiegészítésül szolgáló főgymnasiumot. S mivel ez intézeteket a szabad ég alatt elhelyezni nem lehetett: épített. A paplakot két emeletre vette, hogy az elsőn a gymnásiumot helyezhesse el. Az egyházi telek nyúlutcai szárnyát kiépítette, hogy a theologiának szállást készítsen; s hogy az iskola és tanárai haladásának szellemi tápot is biztositson, megszerezte a nagybecsű péceli Ráday könyvtárt, mely nélküle alig maradhatott volna együtt, alig a hazában. — Honnan vette mind erre a pénzt, azt csak ő és az Isten tudja! Megzörgette a pesti egyház pénztárkulcsait — meg a dunamelléki egyházkerületét — mely őt, addig is elismert vezérszellemét, épen akkor emelte püspöki székébe — meg még a maga szegényes pénzes fiókját, mely — közmondásos ^feneketlen papzsák ^-mivoltát azzal igazolta, hogy ha mi megtakarított garas volt benne, az mindig kihullott — a közügyek oltárára. De mindez nem volt elég. Hogy is lett volna; a szegénységből nem telik gazdagság s a szegény özvegy asszony olajos korsója már ó-testamentomi mesévé vált a mi korunkban. Dehogy vált! Török Pál megmutatta hogy nem vált. O — mint Urunk mondá egykor Péternek és Andrásnak, kövessetek engem és azt mivelem, hoyy embereket halászszatok, mert halászok voltak (Mát. IV. 18. 19) — ő is elindult embereket halászni. És fogott nemes sziveket, a kikben a protestáns öntudatot, az egyház és iskola javára áldozatkészséget, a jóltétel és a maradandó név nemes ambitióját feltudta ébreszteni — a kik adományokat hoztak, nagy alapítványokat tettek, jövedelmező földbirtokokat vagy házakat hagyományoztak, az ő kérő, esdeklő, hóditó és rábeszélő szavára, az egyháznak — az egyházkerületnek — a főiskolának, a gymnasiumnak. A nagyfejedelmek és fejedelemasszonyok, Bethlen Gábor, Rákóczy György és Lorántfi Zsuzsána óta — nem voltak a magyar protestáns egyháznak és iskolának olyan alapitói, mint a milyeneket az anyagiság, s a hamvába dülő lelkesedés e korszakában Török Pál szerzett annak ; mert az ő buzdítására a napszámos elhozta a maga filléreit, a polgár családi házát hagyta örökbe, a birtokos nagy alapítványokat, a gazdag főúr urodalmait; hadd szóljanak erről a Balassa-, Roboz-Szemere-, Szíjj, és mindenek fölött a nagynevű Baldácsy-alapitvány! Mindezek, ha más kézből — de a Török Pál szellemi befolyásából jöttek, s ha az alapítók nevét viselik is, a Török Pál szerzeményei, az ő adományai a magyar protestáns egyháznak! S mikor az ő életének nagy műve, a pesti protestáns főiskola, annyi harc és küzdelem után megvolt s megkezdette áldásos működését — akkor a hatalmas alkotó, mint egy diadalmas hóditó, békét kötött legyőzött ellenfeleivel s megosztozott a harc vívmányain. Egy tetsző jelszót talált ki, mely az ellenfeleket kibékítse s megengesztelje:
