Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-10-19 / 42. szám

1267 PROTESTÁNS EGYHÁZI ES ISKOLAI LAP. 1268 óvók s mindazon intézmények által, melyeket az emberi jó sziv és a társulás létrehozott, s melyek miatt századunkat nemcsak a gőz és villám századának, hanem a jótékonyság és humanitás századának is méltán nevezhetjük. Mindezekben pedig egy lélek, a Krisztus lelke működik; azé a Krisztusé, a ki azt mondta: Engedjétek hozzám jöni a kis gyermekeket! (Máté XIX. 14-); azé a Krisztusé, a ki maga is betegeket gyógyított s a könyörülő szamaritánust (egy megvetett népfaj szülöttét) fölebb helyezte a papnál és levitánál (saját faja legtiszteltebb osztályainál) csupán az emberszeretet munkájáért; azé a Krisztusé, a ki az emberszeretetet még az állatokra is kiterjesztette, a kútba esett juhot is megmentendőnek mondván még szombaton is; azé a Krisztusé, a ki a szegényekkel, szenvedőkkel, szűkölködőkkel és nyomorultakkal való jóltevést gyakorolta is, parancsolta is (Mát. XXV. 34—45. — Luk. IX. 48.); azé a Krisztusé, a ki elmélkedő létére a munkásságot hirdette s egy setét század szülötte levén, a a világosságot terjesztette és magasztalta ; azé Krisztusé, a ki bűnösökkel evett, hogy társasága által megjavítsa s megszentelje őket, a ki a bű- j nös asszonyt védelmébe fogadta a mások iránt szigorú erkölcsbirák — a farizeusok — ellen, s maga bűn nélkül való levén, visszautasított minden közösséget a bűnnel — de szertettel és enyhén Ítélte meg a bűnöst. Ezt a Krisztust, a ki a természet erőin uralkodott, a ki a legmagasbb erkölcstan alapjául az igazságot és szeretetet tette : ezt a Krisztust akarom én hirdetni a gyülekezetben, Atyámfiai! — mert nem végeztem magamban egyebet valamit tudni tiköztetek, hanem a Jézus Krisztust — azt pedig a ki megfeszíttetett. IE Azt pedig, a ki megfeszíttetett! — Hogyan ? — vetik ismét ellent némelyek, s ezúttal talán épen a legbuzgóbb hivők, a kiknek pedig leginkább szeretnék a nyelvén szólani — miért épen a megfeszített Krisztust? Miért nem a Szent Lélektől csodás, természetfölötti módon született Isten-fiát? miért nem a csodatevő, isteni hatalmú Jézust? miért nem a feltámadott, menybe ment, megdicsőitett Krisztust? Miért az elárult, megtagadott, az övéitől elhagyott, a sokaságtól halálra kívánt, a papi fejedelmektől elitélt, a hatalom által kiszolgáltatott, a csőcselék által megcsúfolt, a gyalázat keresztjére feszitett, s ott halálnak halálával meghalt Krisztust? — Az evangyeliom annyi fényes lapjai között miért fordítsunk épen erre a legsötétebbre s a Jézus istenségének annyi ragyogó bizonyítványai mellőzésével miért keressük épen ezt, a mely őt ís embernek bizonyitja, a ki úgy szenved s úgy hal meg, mint mi, egyéb emberek ! Épen azért. Az isten-Krisztus elérhetetlen magasságban áll felettünk, a kit csak imádat illet tőlünk, de a kit nem követhetünk. Amaz örökké való Ige, a ki kezdetben vala, Istennél vala, Isten vala, a ki által mindenek teremtettek és nélküle semmi sem teremtetett (Ján. I. 1—3), az isteni természet részese, s az isteni dicsőség osztályosa, melybe ismét felvétetett s menybe menvén, üle az Atya-Istennek jobbjára — ez a Krisztus, a ki jóllehet világ fundamentominak felvettetése előtt rendeltetett volt, de az utolsó időben megjelentetett az emberekért (1 Pét. I. 20), az örökkévalóság egy parányi részére, egy rövid emberéletre, leszállott az égből és emberré lett miérettünk. Ki mikor Istennek formájában volna, nem követelte magának az Istennel való egyenlőséget, hanem ő magéit megüresité, szolgai formát vévén magéira, hasonlóvá lett az emberekhez. És emberi ábrázatban találtatott mint ember, megalázta magéit, engedelmes lett mind a halálig, meg pedig a keresztnek haláláig (Jol. II. 6 — 8.) Ismétlem azért, minden versengés nélkül a mi hitünknek nagy titka ez: Isten jelent meg testben ! (1. Tim. III. 16). Az Isten emberré lett Krisztusban s ezzel — megtartva isteni természetét, melynél fogva példányunkká válhatott, — oly közel lépett hozzánk, hogy követhetjük, ha utói nem érhetjük is. Hasonló lett hozzánk mindenekben, a bűnön kivül (Zsid. IV. 15.). Megkísértetett, bár el nem bukott a kísértés alatt; éhezett, szomjazott, fájdalmat érzett és sírt; küzdött, mint ember, küldetése nagy s oh mily nehéz kötelességeiben, szenvedte a félreértetés, a meg nem értetés fájdalmait; még csalódott is, — kiválasztott tanítványai közt egy Péter, a kőszikla-tanítvány, háromszor megtagadta a válságos órában; egy Tamás kételkedett benne — s egy Júdás elárulta. Szerető szívvel fordult az emberekhez, s üldözéssel találkozott; feláldozta magát az ő népe javáért, s megcsúfoltatott, szidalmaztatott, halálra kerestetett. A nagy óra közeledtével elfogta az emberi természet rettegése, s a Gecsemáne-kertben vérrel veritékezve esdekelt: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár! (Mát. XXVI. 39.) És az nem múlhatott el tőle, mert ugy volt elvégezve ! Atyámfiai, nem fordulnak-e elő ezek a jelenetek, ezek a megpróbáltatások a mi életünkben is ? Minket is felvisz a kisértő, magas hegyre, a honnan nekünk is megmutatja a világ minden dicsőségét (Mát. IV. 8.) s kívánja, hogy őt imádjuk; az ő neve mammon, vagy testi gyönyör, vagy nagyravágyás; csakhogy mi többnyire engedünk s karjaiba vetjük magunkat. Mi is lelkesedünk az