Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1884-10-12 / 41. szám
1257 bevezettetik a jóravaló buza piaci ára ; mig amaz fűzfáit lenyesve hasogat abból egy kocsira való gyufa-szálat (repegetett fa), addig emennek számlájára jön 1 4 öl fa ára ; s mig amaz egy hátulsó értéktelen lábbal róvja le tartozását; addig ez, szégény egy derék sódar árát tartozik fizetni. A lukma tehát másodszor kimondhatatlanul szörnyű igazságtalan. S ki határozza meg a lukma fejében teendő értéket? Az eddigi gyakorlat szerint a lukmába senkinek semmi szava. Úgyde lelkésznek és tanítónak élni kell. Családja növekszik, az életmód drágúl, az adó évről-évre nő, (ha igy megy, maholnap mind virilisek leszünk) mit tegyenek hát? Avagy csoda-e ha sokan, még a fix fizetésű Csepeli Pál is, örülnek a nyolcadáról le nem kotort szemnek, — művészetté emelik a nyolcadatetézést stb. ; vagy a nem fizethetőnek magas árakat számítanak föl; a honnan pedig nincs felebbezés, ^ha drágálja kend! hozzon kend búzát, sódart, fát stb. de jó legyen!4 A lelkész és tanitó is csak ember, s a lukma, meg az élet nyomorusága, meg az önszeretet igen összejátszanak arra, hogy sokszor igen gyarló ember legyen. Ezért minden pár szaporodcist is örömmel el néznek. Es a gomba módra terjedő vadházasok szaporodnak mindenütt, sokhelyt ellenzés nélkül, mert hiszen a ^vadíól^ a lukma szintén megjár. Valamint innen tudom kimagyarázni a másutt szokatlanabb 18 éves fiak gyakori házasságát is. Merem azért állítani, hogy a lukmázás nem összhangzik teljesen a tiszta morállal sem. Az a körülmény pedig, hogy a lukmát — az eddigi gyakorlat szerint — minden egyestől a hivatalnokok közvetlenül szedik ; minden bírálaton alul áll, a gyakorlatban; elvileg pedig jogi képtelenség is egyúttal. A lukma-szedés sok vesződséggel, bajjal jár. Az a fizető, kinek nyolcadáját én elcsapom, ugy tekint engem, mint ki most tőle jutalom-bért vettem. Természetes, ha paraszt ésszel azt tartja, olyant ád, a milyent adhat. A conventionalisban legtöbb helyt oda van téve: ^rostált buza/ Jó, megrostáltatja szépen, hanem fele rozs. A rozsot kifogásolod benne, jól van, máskor igy szól: tokos és szemetes ugyan, de ebben nincsen rozs. Előfordulnak azért ily jelenetek is (a simábbak közül). — Atyafi! ez a buza nagyon hitvány, borsós és szemetes, aztán kétszeres is. — 3, A milyent a jó Isten adott, édes tisztelendő uram!4 — >En pedig — látja kend — ezt el nem fogadhatom, a többihez nem tölthetem.4 — j,Elveszem én — felesel vissza — csak nekem ilyet is adnának — ingyen!* Vagy pedig mikor a sódarról a hust lefaragva állit be a (rendesen módosabb) lukmázó: — jAtyámfia! — mondasz neki — az én conventionalisom szerint kend egy sódarral tartozik, ez pedig csak egy része egy sódarnak/ — ^ Kérem alásan, — viszonozza —• meg van az 3 font4 — (az egyházmegye régen egy» statutomot hozott, hogy a kiszáradt sódar 3 fontnál kevesebb nem lehet). — »Igen n'agy sertést öltem — folytatja tovább — s lá' csak egy párul vagyok (vagy kevés párul vagyok) sajnáltam akkorát egészen elhozni !<< : S iine csonttal akar kifizetni. Az ilyen, vagy ehhez hasonló szóváltásokból, a maga igazát védő hivatalnok, s a maga furfangja mellett küzdő adózó vérmérséklete szerint épületesnél épületesebb jelenetek fejlődhetnek ki, a melyek aztán az adózónak templomból való kimaradásában, esetleg egy kis csendes magányban való elmélkedésben, vagy egy erélyes executióban nyerik befejezésüket. És . . . és sive vinco, sive vincor. . . . De mig maga az a tény, hogy minden egyes adózó fél közvetlen adózik a lelkésznek és tanítónak, azt a jogi elvet látszik képviselni, mintha a lelkész és tanitó az egyesek lelkésze és tanítója volna. Holott mindig egy bizonyos egyház hivatalnokaiul erősittetvén meg, természetes, hogy az egyháztól kellene várnunk fizetésünket is. Nem helyes hát, hogy az egyháztagok lelkészt és tanítót fizetnek, hanem helyes egyedül az országos zsinat bölcs intézkedése. Az egyháztagok csak egyházi adót fizethetnek. Számítsa ki a presbyterium, mennyire rúg az adó összesen egy pár s egy gazda után. Állapítsa meg a pár és gazda számot. Szedje be azt a maga idején és kellő minőségben, s adja át egy tömegben. Akkor fizet engem az egyház. Igy pedig, mint a kosztos kanászt, az egyesek tartanak. Már pedig ha egyháznak vagyok hivatalnoka, attól várom jogos fizetésemet is. Úgyde, s itt a bökkenő, a lukma-szedés a gyakorlatban tünteti ki magát egész valóságában. Az elöljáróság elfogadhat — ugy mondják — minden szemen szedett ocsút, szemetet, — bor helyett hordómosadékot stb. Quid tunc? Azt hiszem, a törvény erről is gondoskodott, a midőn kimondja, hogy gondnok és presbyter csak önálló s a lehetségig vagyonosabb ember lehet. Es hogy ezek tényeikért fe1 elősséi2gel tartoznak. Arravaló az egyházmegye, hozzon bölcs szabályrendeleteket, melynél íogva az ilyen károsítás lehetősége a minimumra redukáltassék. Igaz, ott van a sódar-fizetés, melyet a curátor nem szedhet, mert azt — a dolog természete szerint — akkor hozzák el, mikor sertést ölnek, két hónapon át pe-
