Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-01-27 / 4. szám

102 hogy a lelkészi működés súlypontja nem a tem­plomi szószékre, vagy legalább nem csupán erre esik, de nem csekély mértékben a lelkipásztori gondoskodásra s belmissióra is. Nem akarjuk mi az egyházi beszédeknek, Isten igéje hirdetésének értékét, hatását csökkenteni. Hiszen jól tudjuk, hogy az apostoloknak is, a reformátoroknak is, apáinknak is három századon által ez volt a leg­hatalmasabb fegyverük úgy a terjesztésében, mint a védelmezésében a keresztyénségnek; és ezentúl is a protestáns lelkipásztoroknak egyik főköteles­ségük az leend, hogy hirdessék az evangéliumot még a házak tetejéről is, hogy menjenek el e szé­les világra és tanítsanak meg minden népeket. Am de ma már a prédikáció mellett sok más fegyverre is szükség van. Csodákat művel ma is még egy-egy megragadó szónoklat.... azoknál a kik hallgatják; igen de a kik nem hallják, a kik hónapokon, éveken át felé sem mennek a templomnak ? Ma már a nagy városokban fonák helyzet állott elő a prédikációt illetőleg. A kik templomba járnak, azoknak, kissé túlzóan szólva — nincs szükségük a prédikációra, mert hiszen templomba ugy is csak a valóban vallásos érzel­műek járnak; a kiknél pedig Isten igéjének a hirdetése által az új embert életre költeni, a val­lásos érzelmet felébreszteni kellene, azok gondo­san kerülik a templomot. De meg a kiket az egyházi beszédek érde­kelnek, azok ma már a sajtó segítségével nem csupán a saját egyházközségüknek lelkészeit, de az egész haza, sőt a világ nagy szellemeinek re­mekeit élvezhetik. Igen, de a kik nem tudnak ol­o ' vásni, vagy, ha tudnak is, a nyomdafestékből csak bódító mákonyt, vagy mérgező nedveket szívnak be, miként vezethetők a helyes ösvényen?.. ^A mező a világ* — mondja Idvezitőnk egyik szép hasonlatában — s az aratók az angyalok. Mely hasonlat ilyeténképen is magyarázható, hogy az angyalok, vagy mondjuk a lelkészek működésé­nek színhelye ma már nem csupán a templom, de a világ, a gyakorlati élet majd egyik, majd másik tere. S hozzá tehetjük, hogy nemcsak ma, de igy volt ezelőtt 1800 évvel is. Péter nemcsak pré­dikált, de betegeket is gyógyított, s halottakat is támasztott fel, — hogy testi vagy lelki halálból-e? azt most ne feszegessük. Pál nemcsak szét vitte az evangéliumot két világrészbe, de egyszersmind alamizsnákat is gyűjtött a szűkölködő jeruzsálemi gyülekezet számára, sőt saját csekély vagyonából is segélyezte a jeruzsálemi názirokat; s mig egy részről tűzzel és szent lélekkel eltelten prédikálja a feltámadott Jézust, addig számos apró részletre kiterjeszkedve kéri, inti, utasítja Timotheust s missionarius társait, hogy viseljenek gondot ma­gukról és a nyájról. És, ha az ős keresztyén egyház történelmét vizsgáljuk, még mindig el nem döntött kérdés­ként áll előttünk, hogy a keresztyénség gyors el­terjedését az evangelium prédikáltatásának kö­szönhet) ük-e első sorban, vagy pedig azoknak az alamizsnáknak, a betegek és foglyok irányába ta­nusitott azon munkás szeretetnek, melyeknek gyűjtésében, s illetve gyakorlásában a testvérsze­retet nemes érzetétől áthatott első apostolai, pres­byterei és hitvallói az ős keresztyén egyháznak oly igen buzgók valának. Sőt később is a Chry­sostomusok, Nagy Leók, Nagy Gergelyek, Assisi, s Sálesi Ferencek, bár a világ elsőrendű egyházi szónokai voltak, de mégis nem egyházi beszédeik, hanem az általuk széles körben gyakorolt cura pastorális, a szellemileg és anyagilag szegények ügyények felkarolása, s önzetlen felebaráti szere­tetük által lettek a katholikus egyház oszlopem­bereivé. Es ha a külföldi oly sokat emlegetett pro­testáns egyházak mai napság oly áldott tevékeny­séget fejtenek ki s a keresztyénségben rejlő élet­erőt oly üdvös intézmények létrehozásában tünte­tik fel, ez kétségkívül nem csupán a templomi prédikációk eredménye. Ideje, hogy hazánkban is már a lelkészi te­vékenység folyama az eddiginél szélesebb s több águ mederbe tereitessék; ideje, hogy egyházunk jobbjai ezentúl figyelmüket ne kizárólag az egy­ház alkotmányára, szervezetére, az autonomicus jogok védelmezésére fordítsák, hanem azon szé­les körű jogot és szabadságot, melyet mi protes­tánsok e hazában apáink bölcsessége, áldozatkész­sége s a polgári törvényhozás méltányossága folytán élvezünk, templomunk belső építésére, a megzsibbadt, megmerevült tagok felelevenítésére, az elszórt csontok összeszedésére fordítsuk. S talán a buzdító példát erre Debrecen épen alkalmas időben adta. Nekünk úgy tetszik, hogy a vallásosság felőli gondolkodást illetőleg nemze­tünk közhangulata ez idő szerint talán a forduló ponton van. Sok oly hang üti meg fülünket mos­tanában, melyek eddigelé szokatlanok voltak. A nemzet műveltebb köreiben, valamint a hazai saj­tóban is Istenről, vallásról, erkölcsiségről, egyház­ról, papokról mintha több tisztelettel, nagyobb komolysággal szólanának, mint csak még nem sok idővel is ez előtt. Igaz, hogy még csak elvétve, de hiszen egy nemzet közérzületének átalakulása nem is pillanatok műve szokott lenni. Mikor ez előtt 13 évvel a ^Welche Wen­dung durch Gottesfügung^-féle ismeretes szavakat távsürgönyözte Németország császára Sedan alól, összes hazai lapjaink előtt nevetségesnek s fari­zeusságnak látszott az isteni intézkedés emlege­tése. Ma, ha az öreg császár kancellárja, kit pe-

Next

/
Oldalképek
Tartalom