Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1884-08-10 / 32. szám
1101 PROTESTÁNS E< Uram! hozzád fordulok én, Legárvábbűl e földtekén ; Ennyi baj közt, ennyi vészen Te vezess át biztos kézen. Rontsd meg a dúlót, Küld el Megváltód, Vérontástól szent népedet úgy óvd ! — Oh Istenem ! szánj meg engem, Pogánynépet hagyd szégyenben.® Közel háromszáz év óta énekli népünk Lányi Illésnek, az 1594-ik évtől kezdve mosóci, utóbb hicsei lelkésznek és superintendensnek fentebbi szerzeményét.*) Énekli a nélkül, hogy tudatával birna azon történelmi eseményeknek, melyek a magyar Jordán (patak neve Túróéban) partján egykor élt csalogány ez énekében motívumok gyanánt szerepelnek s benne zsoltári hangon visszaverődnek. Pedig mily szépen és megcáfolhatatlanul mondja liévész Imre Erdősi János életrajzához irt előszavában : »a régi dicsőség enyésző fénye, ha azt a fölötte borongó sötét felhők mögül elő nem derítjük : nemsokára el fogja veszteni a jelenre való minden buzdító s vezérlő hatását, sőt homályba borulhat végképen ; a századok mohosult sírjainak elrejtett kincsei, ha felettük a történelmi vizsgálat és bírálat fáklyáival és fegyvereivel őrt nem állunk : nem minket, de némi részben másokot fognak — habár méltatlanul is — gazdagítani.« Elég ez ének szerzőjét és szereztetése idejét ismernünk, hogy szövegét olvasván, és régi bús magyar dallamát hallván, — azonnal eszünkbe jussanak magyar Sionunk, mind azon szenvedései, a melyek a Bocskay hadjáratát közvetlenül megelőzték s azt részben elő is idézték. Különösen négy tényező említtetik ez énekben mint olyan, melyekre mind ama szenvedések, mint okra, visszavihetők. Mielőtt azonban a költő azokat egyenként elősorolná, bevezetésképen előre bocsátja a helyzet általános ecsetelését e szavakban: .Jaj, én nekem nyomorúknak 1 A könnyeim csak úgy hullnak, Ha magamban elgondolom, Hogy már sehol sincs gyámolóm.« Soha nem volt nyomorultabb sorsa hazánknak és vele együtt a magyar Sionnak, mint Rudolf országlása második felében, midőn a bomlásnak indult társadalmi viszonyok mellett még pestis és hallatlan éhség által is gyötrött népünknek valóban nem volt hova fordulnia, — nem hogy segélyt, — hanem, hogy csak enyhülést is találhatott volna szenvedéseinek közepette. Ekkor szövetkezett az állami hatalom az emberi elvetemültség legraftinirozottabb jelenségével, a jesuitismussal azon célra, hogy népünket megfosztva a vigasztalásnak azon forrásától, mely a reformatio folytán benne uj életre ébredt hitnek alakjában számára, felnyílt visszasülyeszsze őt az érzéketlenség, vagy legfeljebb állati vad indulatokban nyilatkozó önkivületiség azon állapotába, melyben sem Isten képmásául, sem a magyar nemzet tagjául nem ismerte fel magát, hanem kész volt humanitást és nemzetiséget megtagadni, csak hogy a papok kezéből vélt bűneinek bocsánatát elnyerhesse. Ekkor nevezetesen az *) Lányi Lllésnek ,Régibb és ujabb étiekei< — melyek közt az itt közölt is foglaltatik — tudtommal először 1634 ben jelentek meg Lőcsén Bréver nyomdájában, — függelékképen a három superintendens (Lányi, Ábrahámidesz, Melikius) által szerkesztett K'a/echisniushoz, melynek nyomatási költségeit gróf Tököly Istvánné szül. gróf Thurzó Katalin viselé. Ifj. J. A'. ÉS ISKOLAI LAP. 515 1604-ki pozsonyi országgyűlés alkalmából irák meg az ország protestáns rendei Rudolf királyhoz intézett azon feliratukat, melyben hazánk romlott állapotát ecsetelvén, elpanaszlák. miszerint a köznyomor elérte azon fokot, »melyhez hasonlót történelmünk emlékei alig képesek felmutatni«, mely roppant csapások következtében »az egész országban sok könyet hullatnak.4 *) Ezen, az általános helyzetből kiinduló bevezetés után kezdetét veszi a magyar Sión keserveinek részletezése, ezen szavakkal : sItt pusztít pogány.® A pogányság dúlásaira való szomorú utalás s az attól való megmentés gondolata mintegy alaphangját képezi az egész éneknek, megjelölvén ama kor felfogásának, mely szerint a pogányság részéről fenyegető veszély az összes keresztyén világ ellen irányult, horderejére nézve minden egyébb válságokat felülmúló pokoli támadásnak tekintetett. Mennyire hű tükre e tekintetben is ez ének az azon kor protestáns köreiben uralkodott közhangulatnak, annak bizonyságául ide iktatom gr. Thurzó Györgynek 1599-ik év okt. 14-ikén — tehát ez énekkel egy idő tájban — az esztergomi táborból nejéhez intézett leveléből a következő szavakat : „Szerelmes szivem, magam felől egyebet nem irhatok, hanem jó egészségben vagyok, de gyermekségemtől fogvást soha nagyobb szerencsén egyszer nem voltam, mint ide az táborban való jöttemben ; miként kis Tapolchánról kijöttem, mind elől hátul rablott erősen a tatár ; ott sok csavargással menekedtünk meg tőlük. Jöttömben éjjel az Úr Isten — kétség nélkül meghallgatván a ti imádságtokat — nagy ködöt ereszte, mely közben nem mehetett az ellenség eszében, hanem a jó Isten magamat szolgáimval és öcsémvei Thurzó Kristóffal békével hoza be a táborba, de a szegény gyalogot, az árvavármegyeit elérvén a tatár, nem tudom mennyi szaladhatott el szegényekben és mennyi veszett ? de ide a a táborba csak egy sem jött be. .. Mihent az táborban bejutottam, egy fél óra sem tölt benne, mingyárast a sok török és tatár rajtunk volt, kikkel egész napestig harcolván, éjjel osztán — úgymint ma harmadnapja — által költöztünk a vár mellé, Esztergám mellé. Azonban a sok számtalan töröktatár itt ellenünkben szállottanak. A tatár menten ment oda fel rabolni, mi innét lévén a Dunán, csak egg cseppet sem segíthetünk, hanem szabadjában jár az a tatár, a hon akar; csak az jó Isten oltalmazna meg benneteket valami gonosz szerencsétől; de ha az Isten meg nem tartóztatja csodálatosképen őket, szabadon mind az egész országot elrabolhatják és elégethetik. Talán az ur Isten könyörül rajtunk ugy hogy valamiképen megmenekedhetünk az átkozott pogántól.z Menynyivel több lelki épüléssel énekelné népünk a >századok mohosult sírjaiból® feléje hangzó ama refraint: ,011 istenem ! szánj meg engem I Pogánynépet hagyd szégyenben.® ha tudatával birna annak, hogy valahányszor e szavak megzendülnek ajkain, mindannyiszor egy darab magyar történelmet beszél el, melyben saját ősei a pogány barbárság ellenében, a Leónidás fajának hivatását teljesített magyarsággal élükön a háromszínű lobogóra felirt eszmékért halni kész hazafiak gyanánt ténykedtek Vagy talán hagyjuk továbbra is egy félig holt nyelv bilincseibe verten, saját népe közt idegenül és senki által sem értve bujdokolni a költőt t a ki merész ajkát szent dalnak eresztvén, a riadó vak mélységet fölverje szavával® ? I *) Zsilinszky M. A magyar országgyűlések vallásügyi tárgyalása 1. köt. 247. 1.
