Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-07-06 / 27. szám

856 ringós paragrafusaiban, hanem más valahol keressük. Mi szeretjük hinni, hogy miként az 1868-iki népoktatási törvény meghozatala hazai népoktatásunk történetében korszakot alkot; úgy a mult évi középiskolai törvény is kezdő pontját képezendi nemzetünk magasabb fokú műveltsége felvirágozásának. De hogy ez bekövetkezzék, szükségesek az országos törvény mellé azok a kellékek, melyek a protestáns iskolákat háromszáz éven keresztül a kellő színvonalra, vagy legalább azt megközelítő magaslatra emelték. Egyik ily kellék volt az a lelkiismeretes komolyság, melyet a protestáns tanárok a tanári magasztos hivatás megértésében, felfogásában tanúsítottak, s az a puritán jellem, mely őket még a régi aristokratikus világban is a közbecsülés magas fokára emelte, egykor Erdély fejedelmeinek, majd később is az ország protestáns nagyjainak majdnem barátságára de kétségkívül azok tiszteletére tette méltókká. Mi ezen jellemvonásokat óhajtanok továbbra is a protest. tanárok ismertető sajátságaiként tekinteni. Es pedig kettős irányban. Óh ajtanók a lelkiismeretes komolyságot egyfelől a tanári tiszt teljesítésében. Mert igaz ugyan, hogy a törvény, meg a tanfelügyelő, meg a sok mindenféle statistikai kimutatás, felterjesztés ellenőrzi a tanárokat ; de mi éppen ettől a sok törvénytől s ellenőrzéstől félünk. Tapasztalásból beszélünk. Az állami tanintézetekben nem uj dolog az afféle ellenőrzés; nem mondjuk, hogy annak nincs jó oldala egy némely rest, hanyag, csupán csak bérért szolgáló emberre nézve. De van káros hatása is. Nagyon is legális természetűek ké teszi az embereket. Megszokják, hogy a törvény betűit, paragrafusait híven betöltsék, hogy aj róluk tett különbféle felterjesztésekben ellenük semmi panasz ne tétethessék, hogy hű szolgáknak találtattassanak. De csak is ilyeneknek. Egy valódi bureaukratikus jellemű állami tanár ámbitiója alig terjed tovább, mint hogy igazgatójának s az e felett álló hatóságnak magas megelégedését kiérdemelje. Mig ellenben a protestáns tanár nem a fensőbbség kegye, hanem az intézet jó hírneve, annak felvirágzása után sovárgott; ő nem szolgája volt annak az intézetnek, a melyben működött, hapem atyja, ura, gazdája. S mint a jó szüle szamára nem lehet paragrafusokban elmondani, hogy gyermeke irányában a szülei tisztet miként teljesítse, ép így a protestáns tanár is nem a miniszteri rendeletben, hanem önnön szivében kereste az útmutatást; nem arra ügyelt, hogy mit kell tennie, hanem hogy mit képes tenni. Hisz az az intézet, a melyben működött, az övé is volt, sőt legelső sorban az övé; híre, neve, dicsősége, boldogsága össze volt forrva az intézet jó hírne-II vével, dicsőségével. Ezt a protestáns tanári jellemet óhajtanok mi továbbra is, ha fénylenék a protestáns tanintézetekben. De óhajtanok mi ezt más tekintetben is. Még nem régiben is a műveltséghez, sőt jórészt az anyagi jóléthez vezető út is a gymnásiumi tantermeken vezetett keresztül ; a protestáns egyháznak legfőbb támasza volt a múltban is, jelenben is a műveltség, s így mi volt természetesebb, minthogy középtanodáinkba minél több ifjat kecsegtettünk, és azokat osztályról osztályra keresztül segítettük. Jobb a valami, mint a semmi-gondolók; annyi a mennyi műveltseg mégis csak ragad az illetőre hét-nyolc év s még talán a jogi tanfolyam alatt : és egyházunkra, hazánkra nézve az az aránylag csekély mérvű műveltség is gazdag kamatot hajtaná. Ma változtak a dolgok. Mi ugyan ma is örömmel látnánk minél több protest. ifjút a gymnásiumok falai között; mert hiszen a nemzet ügyeit vezérlő alsóbb és felsőbb fokú hatóságok legnagyabb része a gymnásiumi képeztetésen alapuló műveltséggel biró egyénekből kerülnek ki, már pedig az bennünket vallásunknál és nemzetiségünknél fogva igen közelről érdekel, hogy azon hatóságok tagjai között minél nagyobb számban legyen a tősgyökeres magyar eredetű s a valódi protest. műveltségű elem képviselve. Másrészről azonban azt is tudjuk, hogy ha valamikor, úgy éppen korunkban a semidoctus emberek a legveszedelmesebbek s talán nem csalódunk, hogy ha azon nagy rombolást is, melyet az utóbbi háromnégy évtized véghezvitt nemzetünk középosztályában — de a mely egyszersmind protestáns és kivált kálvinista egyházunknak is a legerősebb támaszát s a legegészségesebb életerét képezte, — ha mondom azon rombolást is nem csekély részben a gymnásiumoknak tulajdonítjuk. Ezek falai között lebzselt éveken át az a nemzedék, mely az újkor kényelmét s élveit megízlelvén, megszerette, de azt elmulasztá megtanulni, hogy az uj kor azon örömöket nem ingyen adja, hogy azokért dolgozni, erőt feszítve küzdeni kell; azon nemzedék, mely az ősök által egy ezredéven át híven megőrzött drága földjét a hazának rövid néhány évtized alatt nagy részben idegen nemzetiségű és vallású nép kezére juttatta. A középtanodák, ha semmire egyébre nem, de arra az egyre tanítsák meg az új nemzedéket, hogy civilizált világban munka nélkül élni nem lehet, nem szabad; de egyszersmind arra is, hogy ma már a munkakörök megszaporodtak, s kinél a tehetség vagy kedv hiányzik az egyikhez, választhat másikat. Évek óta figyelemmel kísérjük az iskolai értesítőket, de különben is van alkalmunk a középtanodákban szerzett eredményről