Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-06-29 / 26. szám

414 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP 828 sebes léptekkel közelednek végok felé, annál inkább örvendek rajta, hogy a gondviselés méltóságodban egy új erős támaszt parancsolt szeretett egyházunknak — s midőn nagyhatású új hivatalához ezért egészséget kivánok (mert hiszen minden egyebeknek nincsen méltóságod hijjával!) kiváló tisztelettel öröklök őszinte igaz hive Id. báró Vay Miklós. Ami hivatásunk. '") Ján. 6, 63. v. »A lélek az, mely megelevenít; a beszédek, melyeket én szólok, lélek és élet.« Anyaszentegyházunknak majdnem kétezer éves fáján is meglátszanak az idő vasfogai. Ha távolról szemléljük, szépnek, erőteljesnek tűnik iel a fa, melynek dúslombsátora alatt édes lehet a pihenés; de ha közelebbről szemügyre vesszük, szomorúan fogjuk tapasztalni, hogy az egészséges szin csak látszat, mert a gyökereken pusztít valami ; a száraz ágak nagy mennyiségben vannak s a meglevő lomb is sárgás színben játszik. De talán azt mondjátok, hogy én fekete szemüvegen vizsgálom anyaszentegyházunknak terebélyes fáját, mert az épen nincs oly pusztuló félben, mint a hogy én feltüntetém. Mindig voltak gondos kertészek, kik a tisztítás nagy nehézségű munkájával foglalkoztak, s íme, itt vannak egyházkerületünk oszlopemberei, kik ez alkalommal is azért gyűltek egybe, hogy anyaszentegyházunk érdekében munkálkodjanak. Ott vannak az ifjú munkások is, kik az evangelium szelleme által áthatva és lelkesítve, áz egyház szolgálatára kötelezik magukat. Oh bár csak ugy volna, de a tapasztalat ellenkezőt bízonyit. A tapasztalat azt mutatja, hogy a keresztyénség, a mustármagból nőtt óriási fa s annak uj életre támadt ős alakja a prot. egyház, épen nem egészséges. Azt mutatja, hogy anyaszentegyházunkat számtalan belső és külső ellenség fenyegeti, melyek alapját és éltető erejét igyekeznek megsemmisíteni, s fájdalom, nem minden eredmény nélkül fáradoznak. Igen, a tapasztalat azt bizonyítja, hogy ez az óriási fa még nincs biztosítva az elpusztulástól s nekünk nem lehet feladatunk, hogy munka nélkül élve, kényelemmel heverjünk az árnyék alatt. En csak legfőbb bajunkat említem a sok közül, mely a többinek is kútforrása, csak arra akarom figyelmete*) Elmondatott a f. hó 8-án a budapesti ref. templomban tartott lelkészavatás alkalmával. Lapunknak nem hivatása egyházi beszédeket közölni, de vannak egyházi beszédek, melyek mint ilyenek is nem a mindennapiak közé tartoznak, s a mellett tartalmuknál fogva valódi vezércikk jellegével birnak. Mi ezt nagyon is ilyennek tartjuk s épen azért, Ígéretünkhöz képest, sietünk közölni. Szerlc. ket ez alkalommal felhívni, hogy vallásosságunk élettelen, hideg. Nem olyan, mint a folyó, mely medrében tovább haladva, mindig friss, hanem olyan, mint a tó, mely helyben áll. Nem tehetem ifjú szolgatársaim! hogy most éltetöknek ezen komoly és ünnepélyes pillanatában, midőn Isten színe előtt esküvel kötelezitek magatokat az evangelium szolgálatára, fel ne említsem ezeket a szomorú jelenségeket, hogy igy figyelmeteket ezekre irányozván, hatásos, biztos gyógyszerről gondolkozzatok. En, a magam részéről, csak egy ily gyógyszert ismerek s ez az a lélek, az a szellem, mely az első pünköst reggelén oly hatalmas lángra lobbant az apostolokban, kik mintegy felsőbb, mennyei erőből táplálkozva, önmagukat megkettőztették erejükben és nyilatkozataikban. Ez a gyógyszer az a szellem, mely diadalra segité a reformátorokat, kikben a mély és valódi lelkesedés ékes szólásban tört utat magának; az a szellem, mely oly fényes példáit adá lételének a magyar prot. egyház kebelében is, midőn őseinknek hitökért harcolni és küzdeni kellet. Egyedül csak az a lélek elevenítheti meg élettelen vallásosságunkat, tespedő egyház-társadalmunkat, mely a buzgóságunk lelke. 1. Nem lehet feladatom ez ünnepélyes alkalommal a Jeremiás siralmait zokogni s a vallásos lelkek áhítatát panaszos felkiáltásokkal zavarni. Mindazáltal nem tehetem, hogy rá ne mutassak sziveink ürességére, melyekből nagy részben kihalt a vallásos érzés, mely Isten felé kívánkozik. Nem tehetem, hogy rá ne mutassak templomaink ürességére, melyekben pusztai kiáltó szó gyanánt viszhangzik az L^rnak igéje, vagy a családi körre, hol oly gyakran megszegve látjuk a mózesi parancsokat. Avagy kívánjátok, hogy elvezesselek egyházi életünk mindazon helyeire, hol a vallásnak legnemesebb, legszentebb ügyeit öli meg a buzgósághiány? De nem fárasztalak ezekkel, hiszen ti mindezekre sokkal több szomorú tapasztalattal bírtok mint én. Fordítsuk inkább tekintetünket oda, hol az élet szép és dicső, hol a mennyei fény élteti és táplálja a lelkeket. Itt megtanulhatjuk, hogy ahol a buzgó vallásos érzés hiányzik, ott az élet nem valódi élet, azzal pedig aki meghal, az is él. Megtanulhatjuk, hogy a hol a népnél vallásosság nincs a keblekben, ott a családi élet sem egészséges, sőt maga az egyház sem állhat fenn anélkül; azzal pedig mindkettő virágzik, fejlődik és halad! A mi hivatásunk tehát ifjú szolgatársaim ! az, hogy igyekezzünk a vallásos buzgóságnak lelkét elsajátítani, és azt másokba is becsepegtetni. Higyjétek el, a valláserkölcsi élet fellendülését, virágzását nem annyira azok akadályozzák, kik végképen eldobták magoktól a hitet s fennhéjázva