Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-05-18 / 20. szám

635 636 református templomban. Görögországi és konstantinápolyi útjából a Rajna mellékére térendő, néhány napot töltött Budapesten és vendége volt Koenig Rudolf lelkész atyánkfiának, ki a »Bethezda4

diákonissza-intézet mellett, a városliget egyik villájában lakik. April 24-én délután volt szerencsém azon szűkebb baráti körben jelen lehetni, a melyet Koenig Disselhofif köré gyűjtött, és létesíteni azon összeköttetést, melynélfogva a kaiserwerthi diakonissza intézet mozzanatairól, egyházi lapjaink számára koronkénti értesítéseket veendek. D. hivatalos utat tett, a mennyiben intézetének növendékei a keleten nagy számmal vannak elhelyezve és a jelenlegi „Bethezda4 főnöknéje is onnan került hazánkba. Mint D. nyilvánosan is felhozta, előadása nem volt kidolgozott, miután erre ily hosszú utazás nem alkalmas. A szépen megtölt és gázzal világított templomban egyházi ének előzte meg és zárta be az előadást, előadó maga pedig szabad imával kezdte és végezte beszédét, melyet én és Riese hitjelölt utánirtunk. Az előadás a következő volt: Midőn a diakonissza-ügyről szólok, harminc évi tapasztalat és munkásságra alapithatom azt; mindazáltal nálamnál nagyobb tekintélyt kívánok ez ügyben megszólaltatni, t. i. Pál apostolt. Ugyanis a rómaiakhoz irt levele utolsó része két első versében igy szól (felolvassa): „Ajánlom nektek Phoebét, a mi nénénket, ki a Kenchréa városbeli gyülekezetnek szolgálója, hogy őt fogadjátok 10 az Úrban, mint illik a szentekhez és mellette leqi/etek, valami dologban nálatok nélkül szűkölködik : mert ő sokaknak szállást adott, nekem is.* Azaz ajánlja Phoebét, mint a kenchreabeli gyülekezet diakonisszáját, ki sokaknak, többi közt az apostolnak magának is szolgálatokat tett. Világos ez igékből, miszerint a diakonisszaság nem a jelenkor növénye, hanem olyan, melyet Pál apostol maga ültetett a keresztyén egyház kertjébe. Maga mondja, hogy a diakonisszaság támogatására szolgált apostoli hivatalának. Néhány héttel ezelőtt ott jártam Athéné hajdani areopágusan. Ez hosszura nyúló, kopár sziklaháton fekszik, hol sziklába vágott lépcsők vezetnek areopagiták kőbe vésett üléseikhez. Ott fenn gyönyörű kilátás nyílik a hajdani Athéné régi dicsőségére. Maga előtt látni ott a sok száz; éves Akropolist, a diadalszobrot, Athéné templomát, Herkules és Bacchus amphitheátrumát, azon üléseket, honnan egy Demosthenes és Aeschines szónokolt, Theseus még ép templomát és a hegy kerületén tul Jupiter templomát. Oda az areopágusra hurcolták fel egy kor Pált (Csel. 17. 19), hogy ott megszónokoltassák és megtudják „mit akar mondani e csacsogó ember *. Tették pedig azt valószínűleg azért, hogy az alatta elterülő fény elnémítsa őt. De épen az areopáguson prédikálta az élő, a feltámadott Krisztust, a zsidók botránya és a görögök nevetség tárgyát. Innen Korinthusba ment, de előbb Kenchreában szállt ki és alapította az ottani gyülekezetet s ezzel együtt a diakonisszák intézményét, melyről megemlékezve bevallja, hogy neki nagy könnyebbségére szolgait. Vájjon miben ? — A bűn és a bűnből eredt ínség elleni harcban. Mert a mig Pal megírta a hitből megigazulás és a munkás szeretet tanait hirdető levelét a rómaiakhoz, — addig Phoebe megvalósította szeretete munkáival tanait, sőt levélhordozója lett, maga vitte el a levelet Rómába. A diakonisszaság segédkező szolgálat volt a lelkészi hivatal előnyére. Kis híja a 25 esztendőnek, hogy 4 diakonisszával utataztam a Dunán lefelé és Traján császár kőtáblajához érve mondám a nővéreknek : Ti most délkelet felé mentek foglalásokat tenni oly történelmi pontról, honnan ama császár észak felé vonult, hogy a keresztet s azzal együtt a diakon;

sszaságot döntse meg. Ugyanis parancsa volt Trajánnak, hogy a keresztyénséget teljes erővel irtsák ki és a bithyniai helytartó be is börtönöztette mindazokat, kik a római isteneknek nem akart ik áldozni. Jelentésében értesíti a császárt arról is, hogy a foglyok közt két nő is van, kiket szolgálóknak, diakonisszáknak hívnak s miként ezeket a többieknél hasztalan kínoztatta szigorúbban a kínpadon. Plinius helytartónak, a pogány férfiúnak jelentése ujabb bizonysága ennek, mily nagy mérvben közreműködtek a diakonisszák a keresztyénség terjesztésében. Kétszáz évvel utóbb győzött a keresztyénség. De nemsokára fellépett Arius tévtanitó s kigyúlt a harc Konstantinápolyban, hol Chrysostomos püspök, csupán ez egy városból való 40 diakonissza segítségével lépett a küzdtérre. E diakonisszák közt volt a császári házból származott Olympia nevű fiatal özvegy, ki híven támogatta a püspököt a száműzöttek ínsége enyhítése munkájában. Ugyan e városban annyira virágzott a diakonisszaság, hogy abban Kr. u. 600-ik évben „diakonisszák temploma'2

is létezett. Azótától virágzott a diakonisszaság, mint a keresztyénséggel összeforrt s az általa többé nem nélkülözhető intézmény. Idevágónak tartom IV. Frigyes Vilmos e nyilatkozatát : »Man kann ohne Nase leben, man ist ab.r schimpfirt ohne Nase4

. (Az ember ugyan élhet orr nélkül, de mégis csak meg van csúfítva orr nélkül.) Luther idejében léteztek már olyan nők és leányok, kik nemcsak mint magán személyek gyakoroltak szeretetet szegényeken, betegeken és inségeseke.i, hanem e célra hivatalosan, egyházi alkotmány értelmében alkalmazva is voltak. Okmányilag be van bizonyítva, hogy a lutheránussá vált Keppel, a Siegen melletti női szerzet, már 1567 előtt viselte a diakoni-s'.a nevet és hivatalt. Keppelt akkoriban rendtartásainal fogva világhírű diakonisszaintézetnek tekintették. A református egyházra vonatkozólag tudva van, hogy az alsó Rajna melléken fekvő Wesel városaban, a spanyolok dühe elől oda menekült hitbuzgó hollandiak, az 1568! nov. 3. tartott konventjükben, a diakonisszaságot tárgyalva, elhatározták, hogy „a hol csak lehetséges, apostoli példa szerint élemedett hitbuzgó nők is vétessenek fel a diakoni hivatalba.4

Fenn is állt ott ezen intézmény 1576 —1610-ig, a harmincéves háborúig, mint a lelkészi hivatal áldásos támogatója. Mindezekből kitűnik, hogy a diakonisszáságnak gyökérszálai mélyen bele nyúlnak az apostoli korba. A harmincéves háború közben és után pedig rossz idő járt a diakonisszaságra. Nincs azonban még 50 esztendeje, hogy Fliedner Tivadar, kaiserwerthi lelkész, katholikus vidéken fekvő gyülekezetében fölelevenítette és fólvirágoztatta a diakonissza intézményt. Pénz, birtok, név és tekintély nélkül, csupán azon élő hittel keblében, hogy a nővilág evangélikus hitének tettekben is kell nyilatkoznia, fogott a munkához. Egy kicsiny kertilak lett ott bölcsője azon diakonisszaságnak, mely már két évvel később 25,000 talléron emelhetett célszerű lakot, ez intézmény számára. Az életképességnek csirája, a szeretetben munkás hit, rejlett ez intézményben ; azért nevekedett Isten kedvezése mellett, életnek fájává és vált minden más intézménynél inkább közkedveltté. Ha mégis kérded, honnan e nagy népszerűség? azt felelem neked: Onnan, mivelhogy az először tisztán evan-