Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-04-13 / 15. szám

395 463 den kárpótlás nélkül: a foszlányokat bátran oda adhatjuk jó pénzért. Meg fog nekem bocsájtani az olvasó s az előttem fekvő röpirat általam igen tisztelt szerzője, ezért a triviális beszédért. De túlzásokkal szemben az erősebb kifakadás is jogosult különösen akkor, amikor a túlzás egy különben jóravaló munka minden hatását tönkre teheti. A röpirat szerzőjének még csak egy állítására kívánok reflektálni. Szerinte az államsegélynek iskolai autonomiánkhoz való viszonyát azért is nehéz megállapítani, mert „az államnak főfelügyeleti joga a tanügy körül mai napig sincs pozitív törvény által megállapítva ; holott pedig a törvényhozás fejlődésének természetszerű logikája szerint, legelőbb a főfelügyeleti jog határait kellett volna törvény által kiszabni, azután annak határain belül rendezni az országos tanügyet, s ebben az államnak prot. iskolai autonomiánkhoz való viszonyát is, ami kétségkivül sok hatalmi visszaélésnek gátot vetett volna; másrészről a felekezeteket is sok kellemetlenségtől megmentette volna.4 Bizonyára emlékezni fog Orbán azokra az ominózus „miniszteri pontozatokra4

, melyek 1879-ben véleményezés végett a prot. egyház dignitáriusaival közöltettek s melyeknek tárgyát a kormány felügyeleti jogának miként való gyakorlása képezte a prot. közép- és felső iskolákkal szemben. Akkor a püspökök és főgondnokok, kik a pontozatok ügyében tartott miniszteri enqucte-ben résztvettek; továbbá egyházirodalmunk számos tekintélye, valamint a superintendentiák, egyhangúlag tiltakoztak a kormány azon törekvése ellen, hogy az állami felügyelet körét önálló törvényben akarja megállapítani, holott ennek egy középiskolai törvényben van helye. A többi közt a mi tiszáninneni superintendentiánk is világosan kimondta, hogy „a legfőbb felügyelet gyakorlásának módját azon közép- és főiskolai törvényben óhajtja megállapittatni, mely törvény életbeléptetését a miniszter ur azon sajátságos érvelés mellett látja jónak mellőzni, mivel középiskoláink épen most folytonos fejlődésben vannak s ezen fejlődést a materialis törvény meghozatala c^ak gátolhatná; de melynek létrejöttét mi protestánsok gyakran sürgettük s ezentúl is sürgetni szándékozunk4

. (Lásd Prot. Egyh. és Isk. Lap. 1879. évf. 821. 1.) Nincs is — legalább az én tudtommal — sehol egész Európában külön törvény, melynek egyedüli tárgyát az államnak legfőbb felügyeleti joga képezné a nem állami iskolákkal szemben. Ha Orbán urnák sikerülne egy ilyen törvényt fölfedezni: mutassa be nekem, igen le fog kötelezni. Hanem igenis van minden kulturállamnak népiskolai-, vagy középiskolai-, vagy egyetemi törvénye s ezekben van kifejtve a kormány viszonya a nem állami iskolákhoz. És ezen tények dacára Orbán most mégis előáll és azt mondja, jobb lett volna a felügyeleti jogot önállólag szabályozni; mert csak igy lehetett volna a kormány hatalmi visszaéléseinek gátat vetni s a felekezeteket a kellemetlenségtől megmenteni. Irányadó köreink aligha osztoznak ebben a nézetben, s aligha tagadják meg 1879-ben kifejtett álláspontjukat. En részemről amint 1879 ben e lap hasábjain megtámadtam alaki szempontból a miniszteri pontozato kat: akkori felfogásomon ma sincs okom változtatni. Az autonom testületekkel szemben gyakorlandó felügyeleti jogra nézve általános elveket legislativ uton megállapítani fölösleges, ha egyszer az autonomia értelmével tisztában vagyunk. Hanem igenis szükséges a felügyelet gyakorlásának módozatait szabatosan meghatározni. Úgyde a felügyelet másképen jut érvényre a népiskolákkal, ismét máskép a közép- s megint máskép a felső iskolákkal szemben. Ennélfogva akkor, amikor ezen különböző közoktatási intézeteknek rendezéséhez fog a törvényhozás : kell egyszersmind azokra nézve a kormány hatáskörét kijelölnie. Ez — szerintem — a természetes egymásután, és nem az, amit Orbán javasol. A fennebbi megjegyzések — ismétlem — nem helyezik e sorok iróját ellentétbe Orbán álláspontjával a főkérdésben. Az 1848. XX. törvénycikk végrehajtását ő vele együtt mindenkinek sürgetnie kell, aki azt akarja, hogy hazánk is belépjen végre valahára a jogállamok sorába. S amennyiben az előttünk fekvő röpirat szerzője ez irányban igyekszik fölrázni a prot. közönséget tétlenségéből: a legteljesebb elismerésünket érdemli ki. Dr. Ballagi Géza. BELFÖLD. A „Bethezda" kórház és diakonissza-intézet 1883-ik évi jelentése. Mindenkor nagy érdekkel vesszük kezünkbe fővárosunk ezen jótékony intézetének évi tudósításait; mert látjuk belőlök, hogy az Urnák tetsző munka miként hódit mindenfelé és mily diadalmasan győzi le az eléje gördülő akadályokat. Még csak 17 éves az intézet és már is elég viszontagságos történetre tekinthet vissza. Távol attól, hogy reprodukálni akarnám ezen protestáns intézet történetét, csak néhány vonást kivánok abból kiemelni. A pesti ref. német leányegyház gondolata volt az, hogy egyháztagjai számára kórházat alapítson, még pedig képzett diakonisszák, ápoló nővérek vezetése mellett. És ez volt az a mustármag, melynek terebélyes fává fejlését akkoriban még nem sejtették. Kedvező előjelnek kellett azonban mégis tekinteni azon körülményt, hogy a boldog emlékezetű dr. Fliedner, a diakonissza-ügy atyja Kaiserswerthben, érdemesitetette a „Betthezdát4

arra, hogy számára 1866-ban két diakonisszát küldjön. A nyomban következett osztrák-német háborúban, a még akkor kisded, rózsa-utcai házban, alkalma nyilt a nővéreknek 930 ápolási napon át 18 sebesültet is ugy ápolni, hogy azok egytől egyig felgyógyultán hagyták el az intézetet. Ezen szeretetbeli munka megalapította a „Bethezda4 jó hírét s mind a kormány, mind a főváros elismerését vivta ki. A többnyire német eredetű, hazájokba tért sebesültek pedig magukkal vitték ez intézet jó emlékét és személyes bizonyságai lettek egy oly magyarországi kórház létezésének, mely a külföldi hitrokonok rokonszenvére érdemes. Viszontagságai ez intézetnek mindenkor helyiségeiből merültek fel. Az első bérelt lakásban elhelyezkedve, a szomszéd házak lakói közelükben kórházat nem akartak megtűrni és csak dr. Bahody Tivadar erélye, ki e házat megvette, vethetett véget az akadékoskodásnak. 1870-ben a megbővitett házat a sugárút épitése miatt kisajátítás alá kellett bocsátani, de Tisza Lajos, akkori fővárosi közmunka tanácsi elnök, megengedte, hogy a felette bajos kórházi átköltözködés, enyhe évszakban történhessék meg. Megvette akkor az intézet a városliget szélén fekvő Bartl-féle villát csinos kerttel, a mostani Hermina-ut mentén. S ime a mult évben ismét három magánember, kicsinyes érdekből, kérvényezte a városnál, hogy a „Bethezda4

kórháza jelenlegi helyéről három év alatt távolittassék el. De valamint kezdetben dr. Bakody tanárban, ugy most Steiger Gyula városi képviselőben