Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-03-16 / 11. szám

354 letek, tehetséges ifjak kis légiója az ő hatásának közvetlen és közvetett kisugárzásaiként (Sziládi Aron, Kovács Gyula, Zsutai, Szana Tamás, Bihari Péter s mások.) Mint tudós a magyar Akadémia rendes tagja, egészen sajátos tünemény volt ő. Széles alapon, mint a pyramis, — emelte tudományának tornyát. Nyugot és kelet nyelveinek ismeretében oly messze és szélesen vonult be, mint a kollégium 3 százados múltjában előtte senki. Hellász és Róma, a héber és arab, a persa és ind, a német és francia, az angol és magyar szépirodalom gyöngyeit élvezé és élvezteté. A szépészet, műitészet és nyelvbölcsészet mezején otthonát találta. Maga is költői szellem, néha titkosan zendité lantját, kivált az eszme tömörítő műfajban (Toldy és Révész halálára irt epigrammjai stb.) Mint hű protestáns, a történet megírására 1877-ben »ezer munkás kéz« dolgozásáért esdett. Os nemzeti történetünket a nyelv szókincseiben, a genius hanglepleiben, a nép meséiben, regéiben, képzelme járásában, a csillagnevekben nyelvbölcsészetileg kereste, értelmezte. Főszenvedélye volt a szellemvilág néma hadseregébe, a könyvek phalánxába merülni, a tudós lelkek fényének e földi tejutján haladni. Könyvészeti ismerete óriási, kimerithetlen. Orákulum volt ő, felé fordulhatott a félorszag, adta felvilágosításait a félországnak. Könyvekre áldozta vagyona, jövedelme tetemes részét; magán könyvtára a legritkább és gazdagabb gyűjtemény; egyes szakágak teljes kiegészítése — minő p. o. a magyar biblia irodalma — szenvedélyes kedvtelése volt A debreceni anyakönyvtár őre és felügyelője lévén két évtizeden át, annak leglelkiösmeretesebb gondozója, bővítője, kiegészítője, jótevője és több ezer kötettel gazdagitója volt... áldott nyomait mindenha őrzendi halhatatlanitva a mi könyvtárunk. Irt számos és nyomós értekezéseket, de nagyobb szabású müvet nem adott ki, mindig ujabb anyagra bukkant s vissza rendülni látszott bármit hiányosan adni ki. Egyelőre meg nem mondható mennyi müve és meddig van készen. Inkább bányászhoz hasonlított, ki garmadba szedi a bérc kincseit, mint diszötvöshöz, ki egy darabból simítja ékszereit. Túlságos szerénysége, a nyilvános feltűnés kerülése, tartották vissza őt. Ha birta volna a feldolgozás és gyors cselekvés szerencsés művészetét, omlottak volna tőle a kötetek ; e tekintetben nem Bod Péter, hanem Siaai hajlamával birt. Magányt kedvelő és felszívó természet volt; tanszékén szerette csak a sugárzást, s itt pazarul szórta azt. Mint ember a legnemesebb tiszta és puritán jellem, önzetlen, igénytelen, szellemi fölényét soha nem éreztette ; gyöngéd finom, mint egy leányzó, mintha neki semmi érdeme sem volna, a mások érdemét méltatta, becsülte, a magáét nagyító üvegen sem akarta látni. Tiszttársait igazán becsülte és tisztelte. Családot nem alkotott, széles terjedtségü rokonai szép koszorújában gyönyörködött, tudományának s ez iskolának szentelte drága életét. Végnapjaiban, ereje hanyatlásának érzetében az egykori látnokot a politikai uj alakulás némely tényei leverőleg érinték s bizonyos csüggedés lenge köde szállta meg lelkét; de jól esett, ha a vita hevében tanítványai vagy az ifjú nemzedék embere, derültebb optimismussal cáfolgatták Cartéz-féle kételyeit, aggályait. Nemzete és egyháza jövőjeért remegett. Fogadd nemes bajtársi a halál birodalmának szo. moru küszöbén szerető és tisztelő feleidtől végbúcsunkat Debrecen történelmi emlékű nagy nekropolisában (halottak városa) a Méliusok, Kálmáncsaiak, Komáromi Csipkések porai közt fogsz nyugodni. Ah 1 miért oly szegény az emberi ajk, hogy csak csendes nyugtot kívánhat neked, ki éltedben a nyugalmat nem ösmeréd, az éjeket is átvirasztád. Ah! mért oly koldus a szerető szív, hogy csak egy bus »Isten veled«-et sóhajthat utánad, de vissza nem ölelhet, vissza nem tarthat. Nem vagy te itt egészen eltemetve, tanítványaid szivében is rejtezkedel, a magyar irodalom tudományos Pantheonában is feltaláltatol, a kollégium könyvtárában is őriztetel, tiszttársaid lelkében is hordoztatok Szép lelkedet, mely szellemajkaival itt a földön kezdte inni a tudás fogyhatlan tápláló cseppjeit, emelje fel a minden tudás Istene az örökké valóság hazájába. E kollégium egyik antik koronája, mely az egész országra is fényt vetett, veled a sírba tétetik. Legyen emlékezeted és hatásod áldott! Balogh Ferencz megható beszéde után Szilády Áron k. kun-halasi ref. lelkész állott elé s ugy is mint az Akadémia küldötte, s ugy is mint Lugossy tanítványa mondott a sír felett remek rögtönzött búcsúbeszédet, melynek minden gondolata szívből jött, az őszinte fájdalom közvetlen hangja szólott abban, s szem nem maradt hal'attán szárazon. Emlékezetből csak felette igen halvány és élettelen képét adhatom e beszédnek az ide csatolt néhány mondatban : A magyar tudományos Akadémia is — úgymond a szónok — letesz egy ciprus gályát Lugossy sírjára Nem szokása ugyan, kivált vidéki tagjának temetésén magát képviseltetni; de most érzi, hogy itt kivételt kell tennie. Mert a pótolhatatlan veszteség nem csupán a debreceni főiskoláé és reform, egyházé, hanem az egész országé, az Akadémiáé is. Azért a fájdalom felét átveszi az Akadémia. Az elnyomatás keserves időszakában az Akadémia volt a tranquilla potestásnak menhelye s ez küldé ki a hazába szerte a tudomány apostolait, igy szólván, mint a szent hajdankorban az Idvezitő : »Elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népeket;« igy jött apostolul Debrecenbe a valóban apostoli lelkű Lugossy. Itt munkálkodott ő fáradhatlanul; a néma éjszakákon, melyek virasztásainak tanúi valának, ott égett mécsvilága mellett h mzerelme is. Kik nyomdokait akarják követni, óh hogyan tölthetik be hézagos munkával az utána maradt nagy hézagot?! Vajha a magyar ifjúság minden tagja, miként ő egykor idegen földön, idegen tudós sirja felett erős fogadást tett, itt az ő honi földben nyugvó hamvai felett esküvel kötelezné magát a komoly munkára, a nemzeti művelődés és tudomány hű szolgálatára; s fogadná ezt fel épen a mai korban, midőn az ifjú nemzedék oly igen hajlik a kosmopolitismus felé. A hivatalos kötelesség meg van téve — folytatá a szónok — hadd szóljon a tanitvány is, ki huszonöt év óta nem látta Debrecent. Be kellett hát teljesülni, a mit a feledhetetlen kedves tanár hozzá intézett levelében irt: »ha nem szoríthatlak többé kebelemre, boruljatok le majd a hamvvederemre!« Isten fogadja irgalmába az elköltözött nagy férfiú tiszta lelkét, mely nyugalmat ő oly igen megérdemel. »Most már szállj — végzé beszédét könnyektől elfojtott hangon Szilády — szállj fel, elhunyt nagy lélek a te kedves csillagaidhoz s foglald el azok közt a legfényesebbet, mely a tied, melyet oly igen megérdemelsz. Aztán világíts nekünk tiszta fényeddel, vezérelj, bátoríts nemes törekvéseinkben. Isten veled! .. . Isten veled!* A felhangzó zokogást a koporsóra hulló göröngyök tompa moraja fojtotta el, s nemsoká egy új sírdomb tette még szentebbé azon temetőt, melynek földében