Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-03-16 / 11. szám

329 PROTESTÁNS megfelejtkezünk magunkról, hogy a kifáradt, agg nevelőink fogyatkozásaival szemben Ítélőszék gyanánt szerepelünk. Gondosan őrzöm egy hajdani szeretett tanárom leveleit, melyek az iménti állításomat igazoljak s melyeket fiaimnak intőjelül akarok hátrahagyni. „Kedves barátom kívánsága, *— igy ir egy alkalommal — hogy az egek Ura nékem egészséget vajha adna, nem felesleges, mert ha az ember 70-en túl van, nyugodni szeretne. 50 évi pályafutás a nevelés terén — elég egy paedagogusnak, ki mindig csak másoknak élt, és saját önérzetén kivül inkább kórót aratott, mint rózsát és — szegény maradt!* S midőn pillantást vetett az aratott keserűségekre, azt mondja, hogy pályafutásának Epitáphiuma ez leend. »Lustra deceiri exegi juvenes, flectendo, docendo Pro meritis censor trux anathema túlit ; I'eccavi, quia discipulos, páter indole, duxi ; Sic Epaminondas cultor et ultor erat«. Ezen tiszteletreméltó és nékem felejthetlen bajnoka a nevelési-ügynek most már nem található a tett mezején, de valahányszor nevelésügyi terünkről egy érdemekben gazdag paedagogus távozott, vagy távozni készült, mindig eme levelek, melyekből idéztem, jutnak eszembe, s akaratlanul azon kérdés lebben fel ajkaimra : váljon a távozó rózsát aratott-e vagy leórót ? A kérdés korántsem származik tolakodó kíváncsiságból, vagy falusi unalomból. Épen nem! Kútforrása mélyebb. Kiirthatlan meggyőződésem, hogy az ember eszmények nélkül sohasem válhatik ethikus lénynyé s az eszmények ápolói, őrzői első sorban a paedagogusok. Ok azok, kik egyedüli vigasztalásukat abban keresik, mit Schiller a »Die Ideale* feliratú költeményében oly gyönyörűen ecsetel : „$ou aíí bem vauftfjenben ©eíeite SBev liaivte íiebeitb bet unu aii§ ? Söer ftetjt mit tvöftenb uod) juv ©eite IhiD foírtt miv bté jitiit fiufteni $auS? 35it, bie bit aüe SBuitben beileft, 25er ftreuitbfcbaft leife, jarte £>aiib, ®e-3 £ebeii§ 33üvbru íiebeitb tfjeileft, . bie id) fviifje fudjt, tnib faitb. llitb bit, bie pent ficf) mit if)v gattet, ÍÖie fie bet ©eele ©timu befdjiuih't, iöefdjöftininifl, bie nte eniiattet, £ie laitflfam fcbafft, bocf) nie ?erftört, 3)ie 311 bent SBau bev (Sroiufeitcit ^roac ©imbfont unt fiiv Sanbforit reicbt, £od) doh bet gvo&en ©c!)ttlö bet 3?iteu ajiimtteu, 2age, 3«l?ie ftveicfjt". Képzelni lehet, mily mély sebeket üthet egy paedagogus szivében azon tapasztalat, hogy öreg napjaiban ama barátság is visszavonult tőle, melyet tetterős korában hangya szorgalmával feloldhatlanul magához fűzhetni gondolta. Azt hiszem, egy kis megfontolás és önmegtagadás mellett sokat tehetünk arra nézve, hogy ily sebek ne keletkezzenek, vagyha elhamarkodottságunknál fogva keletkeztek, hogy meggyógyulhassanak. Hiszen e tekintetben tőlünk roppant kevés kívántatik, az, hogy a leinek tisztelettel tartozunk, adjuk meg néki a tiszteletet őszintén és minden utógondolat nélkül. Igen, de hát mi indított engem ezen sentimentalis reflexiókra? joggal kérdi a tisztelt olvasó. Megmondom. A „Prot. Egyh. és Isk. Lap* ez évi 8-ik számaban Szarvasról eme személyi hír közöltetett: , Tatay István, az ev. főgymnázium faradhatatlan igazgatója roncsolt egészsége miatt, orvosi vélemény alapján, ÉS ISKOLAI LAP. 330 felmentetett huzamosb időre a főgymnáziumi igazgatás gondjaitól s ezek ideiglen Benka Gyula tanárra bízattak*. Ezen közlés oly sima, hogy majdnem minden aggodalmat kizár, mely a felett támadhatna, váljon Tatai egészsége visszaállítható leend-e rövid idő alatt? Mindazáltal engem e hir gondolkodóba ejtett s a fenti reflexióim kutforrásául szolgált. Nem vagyok ugyan beavatva a körülmények részleteibe, és ha combinatióim tévesek, ugy az illetékes körök és személyek általam ismert nagylelkűsége azon reménynyel tölti el lelkemet, hogy tévedésemért bocsánatot nyerek tőlök; de én az ügyet azon merengéssel fogom fel, hogy Tatay végképen bucsut vett az igazgatói gondoktól, és az ideiglenes átmenet bölcs tapintatossággal csak azért véttetett igénybe, hogy a közönséget meggyőzze arról, miszerint Benka alatt, ki Tatay tanítványa, szeplőtlen jellem és kitűnő tanférfiú, a szarvasi főgymnázium igazgatása egészen Tatay szellemében fenn fog tartatni továbbra is. Támogatom ezen felfogásomat azzal, hogy Tatay máig — különböző helyeken — mindössze 40 évig tanárkodott, Szarvason pedig egyvégtében 28 évig viselte az igazgatósagot. Ezek oly működési időtartamok, hogy az, kinek csak némi fogalma van a tanárságról és egy főgymnázium igazgatásáról, kénytelen bevallani, először, miszerint rendkívüli lelkierővel, magas eszményi röpttel és önfeláldozó lelkesedéssel áldatott meg az, ki annyi éven át állásának teendőit híven és sikeresen teljesité; másodszor, hogy ily hosszú és szakadatlan erőmegfeszités alatt az acéltest és szellem is kifárad és megpihenés után vágyódik. Tatay ily odaadással működött a nevelés és oktatás terén. Csak egyszer voltam jelen, midőn tanítványaival a latin remekírókból vizsgát tett. Ez egy alkalom arról győzött meg engem, hogy ékes előadásával és magyarázatával élletté és lélekké akarta tenni e tanokat tanítványaiban. Minden egyes mondat varázsló, emelő hatást gyakorolt a hallgatóra. Látszott, hogy tanórái nem lehettek puszta és közömbös lecketartársok, hanem életteljes mozzanatai egy hű paedagogus tevékenységének. Nem csoda, ha a gazdag érdemekkel koszorúzott férfiú nyugalom után sóhajt. Es én megvagyok győződve, hogy részesülni fog benne. Oly esperesség körében szerezte magának legnagyobb érdemeit, melyben a papság valódi krisztusi szeretetben él egymással és mely papságnak e tekintetbeni koronája közszeretetben álló főpásztorunk. Azonban én szabadságot ves

zek magamnak, ez alkalomból tágasabb körökre vetni, pillantást A magyar alföldnek egyedüli protestáns ágost. hit. főgymnáziuma Szarvas. A bánáti és bácskai ifjúság is ide járt és jár iskolaba. Tatay bölcs és ernyedetlen vezérlése alatt igen-igen számosak nyertek gymnáziumi kiképeztésüket, s be kell vallanunk, hogy mi távolabb esők vajmi keveset tettünk az iskola felvirágoztatása érdekében s oda kell törekednünk, hogy ez jövőben másképen legyen. De ha a múltra nézve szegénységünkkel is menthetnők magunkat e tekintetben, adjuk meg legalább azoknak, kik fiaink nevelése körül hiven fáradoztak, azt, a mivel nekik tartozunk, az elismerő tiszteletet. Ragadjuk meg az alkalmat most is, midőn a szarvasi főgymnázium eddigi érdemdús igazgatója búcsúzó félben van, s hirdessük fennen, hogy Tatay István ritka tehetségű, fáradhatlan tanférfija volt a bányai kerületnek, ki a gond nélküli nyugalmat, az őszinte elismerő tiszteletet a le-21*