Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-12-23 / 51. szám

szónok s önkéntes vértanúnak, valamint Domokosnak az Unió lelkes bajnokának unokaöcscse, — Sámuelnek, a dunamelléki egyházkerület buzgó és nemes keblű főgondnokának fia — csak legközelebbi őseiben is oly fényes példákat látott maga előtt, melyek minden szépre és jóra fogékony gyermeki lelkét méltón megragadhattak s követésre lelkesíthették. Maga pedig a természettől oly jelességekkel, oly kiváló tehetségekkel s testi és lelki tulajdonokkal fölruházva, melyek őt egyenesen arra hívták el, hogy nagy elődeinek méltó utódja legyen, hogy azok közül egyiknek vagy másiknak, bármelyiknek — talán többnek is — erényeit egyesítse magában. S pályája, mikor a gyermek cipőkből kinőve az élet küzdő terére, mint ífju kilépett, teljesen igazolni látszott a hozzá kötött nagy reményeket. Előttem lebeg még deli, ifjú de már is férfias alakja, mikor először találkoztunk az életben. 1848-ban volt a nagy ébredés napjaiban — s mi félig gyermekek, félig ifjak már, tele ábránddal és lelkesedéssel, hamar megértettük egymást mert sziveink egy érzelemben dobogtak össze. Mily szép volt, mily nemes, mily nagyot igéről A Telekiek gyönyörű typusa, mint egy eszményi Anlinousban megtestesülni látszék benne. A testi szépség a lelkével egyesült benne. Fogékony a szép és jó iránt, érezve, hogy a haza sokat vár tőle : egész odaadassal képezte magát; olvasott, tanult, gondolkodott. A haza hivó szavára, a még 17 évet sem töltött gyermek ifjú fegyverrel kezében sikra szállt, még tiszti rangot sem fogadva el, mint közharczos szolgálta végig a szabadságharcot. Azon nemzedékhez tartozván, melyet épen az életbe s a közpálya terére lépés küszöbén ért a nagy nemzeti katasztrófa, s mely a tetterő duzzadó korszakában egyszerre tétlenségre kárhoztatva, — megannyi sziklához láncolt Prometheusz, saskeselyütői emésztett májával — ő is jobb időkre tette el tehetségeit, de nem hevertette. Mint a földmives télen át nem engedi megrozsdásodni ekéjét, mint a harcos béke idején is csiszolja s köszörüli kardját: ugy ő is, elmetehetsegeit, várva az időt, melyben a hazának azokra szüksége lesz. S az idő elérkezett. Épen a férfikor küszöbére lépett, mikor az önkényuralom csöppenként megtöltögetett pohara kicsordulóra jutott. A protestáns egyházat megrendszabályozni akaró septemberi pátens volt az első, az októberi diploma a második kicsordulás. Atyja, a dunamelléki egyházkerület főgondnoka nem élt már, mikor a pátens egyházalkotmányunk élet- 1 erős fájának gyökerére vetette a fejszét s megtámadta | lelkiismeretünk jogait. De a fiatal bajnokok között, akik a régi vezérek fegyvereit fölvették, az ő fiait Sándort és Gyulát sem nélkülöztük; hévvel, de szintoly szilárdul is, megállták helyöket. S mikor a nagy harc teljes diadallal végződött, s a protestáns egyház alkotmánya és önkormányzati joga a legfelsőbb helyen is elismertetett: irántok a közbizalom és elismerés a legfényesebb módon nyi'vánult. Sándor ezen pesti egyházmegyénk gondnokává, — Gyula előbb az alsó-baranyai egyházmegyénk segédgondnoka s époly buzgó mint erélyes vezetője, csakhamar a dunántúli egyházkerület főgondnokává, csaknem egyértelmüleg választattak meg. Mily riadó lelkesedés ültette s igtatta be főgondnoki székébe a fiatal, alig 30 éves férfiút 1 S mily lelkesedést és elszántságot, mennyi tetterőt és mily igazi protestáns érzületet vitt 0 e székbe, hová a protestáns egyház legkiválóbb férfiait, a sok közt az ő apját, nagyapjat, szépapját is, érdemek s kö'bizalom emelték vala. Ő még nem érdemeket, csak reményeket mutathatott fel jogcimekül ily magas kitüntetésre, de erős volt benne az akarat s elhatározás, hogy a hozzá kötött reményeket érdemekkel váltsa be. — Az ádáz sors nem akarta. Az októberi diploma a politikai sorompókat is megrí) itotta. S az 1861-iki rövid, de örökre emlékezetes országgyűlés képviselőházában ott láttuk Teleki Gyulát is, a közbizalom választottjai közt a határozati párton, először nagybátyja Teleki László, majd ennek végzetes kidőlte után unokatestvére Tisza Kálmán vezérlete alatt még ifjúi lelkesedéssel, de férfias elszántsággal küzdeni az első sorokban. Mily nagy pálya látszott előtte megnyílni itt is ! Mennyi remény volt kötve hozzá, a minek valósulását — emberi számítás szerint bizonyosnak tarthatta a haza. — Az ádáz sors ezt sem akarta. A fényes remények egyszerre ködbe borultak s a sokat igérő kezdetre gyászvég következett. Oh, ha a vég lett volna igazán 1 Ha a halál ragadta volna el közülünk 1 Mint állottuk volna, megtört szívvel, de megnyugodva az elfordithatatlanban, körül az ifjú bajnok ravatalát 1 De a sors megtagadta tőlünk, megtagadta tőle e gyászos megnyugvást. Nem sirathattuk őt halót túl: a mi sokkal rettenetesebb, élő-halottul kellett siratnunk ; s a gyász és fájdalom helyett a szánalom sokkal sivárabb, sokkal kétségbeejtőbb érzelme volt, a mivel végzetének adóznunk kelle. Husz évnél tovább tartott e rettenetes állapot, hogy Teleky Gyulát elevenen eltemetve kellett tudnunk. Elevenen eltemetve : rettenetes gondolat, sokkal rettenetesebb a halálnál; az ágy, melyben fetrengett, a karszék, melyben lekötve ült — borzasztóbb a koporsónál; a lelki homály, mely megbékózta, borzasztóbba halál éjénél. Csak néha, csak későn ébredt öntudatra ; hogy érezze a testvéri gyöngéd ápolás becsét, melyben őt családja részeltette, s érezze saját tehetetlenségét 1 Igazam van e, Sz. H. Gy. hogy van élet, rettenetesebb a halálnál, s minden koporsók közt a legszomorúbb, melynek lakójára, azt kell mondanunk; jól járt, neki jótétemény a halál !4 Miért kellett ennek igy történni, miért hogy ennyi szép reménynek valósulatlanul kelle maradnia, ennyi fényes tehetségnek meddőn hevernie, s egy ily biztatólag kezdett dicső pályának erőszakosan félbe szakittatnia — nem a halál által, mint gyakran történik, melynek dulásait már szinte megszoktuk, hanem egy gyászos betegség által, mely husz évnél tovább tartó tehetetlenségre kárhoztatja az élőt, eleven-halottul; miért hogy a kit élni látunk, még sem élhet s a kit halottul kell tartanunk el nem temethetjük ? Miért? E kérdéseket, melyekre gyarló emberi elménk nem talál feleletet, e kétségeket, melyek oly kínosan hánytorgatjálc lelkünket — csak egy gondolat oldhatja meg: az isten hatalmának, bölcseségének és szentségének a gondolata. Az Ur szabad mindnyájunkkal s nekünk nem szabad kérdezünk, miért tetted ezt ? Az Ur tette tehát jól van cselekedve. Végzés e titkát nem értjük, de hiszszük, hogy az bölcs; fáj nekünk, de határozata szent és kegyelme^. Mi történt itt, keresztyén feleim ? Egy életerős, a legszebb lelki és testi tehetségekkel felruházott férfiú husz évig tehetetlenségben feküdt ; egy nemesen indult életből elvétetett husz esztendő. Mi az, az örökkévalósághoz képest? Egy tűnő perc az idő végetlenségéből, egy hullám fölemelkedése s elsimulása az örökkévalóság tengerén. De mi olyanok vagyunk, mint a gyermek ; ha játékszere eltörik, pillangója elröpül, virága széthull : kétségbeesik, hogy elvesztette mindenét 1 pedig holnap