Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-12-23 / 51. szám

végre túl vagyunk!« Ez azt jelenti, a római katholikusok engeszteljék ki Krisztus, a szigorú biró haragját, melyet a protestantismus magára vont, mert hát az üdvözítőt félreismerte, rágalmazta, megtagadta s a 3 századon át a hitegységet fölbontotta. Az egészből következik, az evangy. protestantismus létezése a római »egyházon4 elkövetett jogtalanság. Ultiamontán részről gyakran halljuk, hogy mi protestánsok a római egyházat elhagytuk. El hát ! mert a »római''' egyház mint ilyen, nem lehetett s nem lehet a 7. »igazi katholikus egyház.* Baj az, hogy ma a diplomatia a vatikanismust a katholicismussal azonosítja. De a történelem mást mond. Hiszen a reformátió elvénél és lényegénél fogva nem egyéb, mint az üdvözítő kizárólagos jelentőségének fölujitása a hitre s az emberszeretetre, fölszabadítása tehát a romanismus igája alól, mint ilyen igazán katholikus elv. Abból következik, hogy mindaz, ami a tan, istenitisztelet s gyakorlati erkölcstan terén nyilvánul, nem tartalmaz egyebet, mint Krisztus Urunk megváltó szeretetének teljességét, mely a hithez és szeretethez szól s ez altal másokra is termékenyítőleg hat. A ki Luther műveit és leveleit olvassa, el van ragadtatva hálaadó szeretetétől Krisztus Urunk iránt ; így csak János vagy Pál apostol volt képes Krisztus szeretetéről beszélni, de senki az u. n római szentek közül. Epen azokat s minden mást, a mi Krisztus s az egyes iidvképes keresztyén közé tolta föl magát, s szeretetét elhomályosította, jogait csorbította, eltávolított Luther, s a megváltó, nem szigorú biró alakját az eredeti igazság fényében mutatta be. Nézzük Luther s a reformátió jelentőségét ez egyszer a vatikánismus szemüvegén keresztül. Ha Luther kimondja, az egyház feje Krisztus Urunk, s nem a római yápa, akkor megveti Krisztust. Ha kiemeli, hogy Krisztus nem szigorú hiró, hanem megváltó szeretet s Mária nem lehet megváltónk, akkor az ellenségeskedés a Krisztus ellen. Ha tanúja, Krisztus szabad kegyelméből in(jyen ajándékozza az üdvöt híveinek, s ád aztán a szeretetből s meg -szentelésből folyó erőt is a jó tettekre, akkor az a megváltás kicsinylése. Ha az apostolokkal egyetemben állítja, ho

9y egyedül Krisztus a megváltó, az u. n. szentek felesleges jó cselekedetei bennünket meg nem válthatnak, akkor Luther az, ki Krisztus kegyelmének örök becsét megszorítja, s nem a római tan. 11a egyedül Krisztusnak kö" s:önia tartozás és büntetéstőli szabadulást, akkor az Krisztusnak megsértése, mert hát ezzel kétségbe van vonva, hogy a pápa és s

velut cadaver« eszközli pengő j)énz mellett, bűnbocsátó cédulák, búcsújárás és misék által a purgatórium büntetései, peccata, elengedését. Ugy Pál ap. mint Luther félreismerte tehát a Krisztust, midőn benne keresik a bölcseseg és mindenismeret örökbcesü kincsét, mert székében ül a csalhatatlan pápakirály. Távol van tőlünk evangy. keresztyénektől azt állítni, hogy a róm. kath. keresztyének Krisztus iránti szeretete Maria s a szentek tiszteletében veszett volna el; hanem annyi tény, hogy az akadályozva, gyengítve, elhomályosítva lett azon számos emberi tétel és találmány által, melynek az uj szövetségben semmi nyoma, sőt azzal homlokegyenest ellenkezik. JEpen azért a római papális érdekeknek szolgáló jezsuita engesztelő communio s áhitatnap vészteljes tendenciáját a Luther-jubiláumi évben visszautasítani protestáns kötelességünk ! Mert Jézus kompániájának ily látszólagos türelme és kábító kegyelete telve van keserű gyűlölettel az evangy. keresztyénség ellen. »Sínt ut sünt, aut non sintl Jól esik lelkünknek, hogy a Luther-ünnepélyek alkalmából az ,igazán katholikus* egyházban evangyelium szellemű hangokat is hallottunk. Erre nézve érdekes nyilatkozatot hoztak a német szaklapok. E nevezetes nyilatkozatot az ismert ókath. tudós történesz Döllbiger apát tette Münchenben, kihez azzal a kérdéssel fordultak, hogy az evangy. egyházon kívül álló német polgárok is részt vehetnek-e a Luther-ünnepélyeken. Döllinger következőképen válaszolt ; »Ha eltekíntünk egészen a vallasi reformátortól, ugy találjuk, hogy Luther oly halhatatlan érdemeket szerzett a nyelv, irodalom, énekművészet és tanügy körül, hogy minden németnek örökös hálájára érdemes. Nekem ugy tetszik tehát, hogy azok is részt vehetnek bátran a születése napján rendezett ünnepen, a kik nem hivei az evangelikus egyháznak.® Sietek kiemelni, hogy D. volt az, ki már 1861-ben „Kirche und Kirchen* c. jeles művében Luthert a legnépszerűbb németnek mondotta. Vagy egy ókath. lapban olvassuk: A Luther-ünnepély minden irányban a legáltalánosabb rokonszenveket keltheti. Nemcsak nemzeti jellege van, ámbár Luther első sorban Németországé — őt lehet Németország 16-ik századbeli eszményi képviselőjének tekinteni, de azért az egész emberiségé is, mint egyik legdicsőségesebb fia, kit az Isten kegyelméből való egyetlen királyi korona díszít, a fenkölt erkölcsiség koronája, mely egy egész nemzedék előtt ragyog és sugarait messze küldi azon ország határain túl, melyben bölcsője állott/ »Az Igét meg kell hagyniok !c

<

Ennyivel tartozik az evangy. protestáns öntudat a klerikális túlbuzgóságnak. Mint magyar protestánsnak azonban az u. n. »prot. jezsuitákkal* is van dolgunk, kikre bátran illik a »kryptopapális« jelző is. Ha Luthardt professor i>Algem. Ev. Luth. Kirchenzeitung«-ja Lipcsében fennhangon hirdeti, hogy a magyar prot. egyház és iskola körén belül a tótok és erdélyi szászok jeremiádáinak dacára vallásosság és erkölcsiség a magyar chauvinismusnak hozatik áldozatul, s ha őt e téren, ugy látszik, a berlini »Messner-féle s a greifs waldi *Hengstenberg,~ Zöckler-féle Kirchenzeitung« is ki= vánja követni, ugy azon ma már nem csudálkozunk, hisz halle-wittenbergi derék tanáraim szájából többször haliam: „Luthardt's Kirchenzeitung ist fanatisch gefárbt, voll mit Hetzartikeln.' S tényleg ugy áll a dolog, ha e lap mult s ez évi folyamát olvassuk. Legújabban hol az ó katholicismus;

melyet torzszülöttnek tart, hol a munkás prot. egylet, melytől minden evángy. jelleget tagad meg, hol a magyar ^chauvinismus® mint nagy »moloch4

ellen intézi az orthodox lutheránus fanatismus mérgével fent nyilait; a mellett pedig különös! »a régi rossz ellenségről« egészen megfelejtkezik, sőt vele, ahelyett hogy cáfolná, titokban paktál, midőn a csalhatatlan vatikánizmust és katholicismust azonosítja. Legjobb fegyver e hyperlutheránus s épen azért nem lutheri lap ellen a hallgatás, állításai alig méltók a cáfolatra. De fájdalommal tudatom a hazai közönséggel, hogy nemzeti átalakulásunk s prot. egyházunk jogosult érdekeit annyira félreismerő szép címek a megyarokról már a tankönyvekbe is becsempésztettek. Nippold berni theol. tanár e napokban megjelent, különben igen alapos egyháztörténeti kézikönyvében,*) melyben élesen ecseteli azon diadalokat, melyeket a római kúria ez idő szerint az egyes államokkal szemben aratott már ily c. feliratokra akadtam : „Der +) »Handbuch der neuesten Kirchengeschichte« 3. Aufl. 2; Bd: »Geschichte des Katholicismus seit der Restauration von 1814.< (Elberfcld, Friederichs.) A művet nagy forrástanulmány s éles bírálat jellemzi. Nippold elébb heidelbergi tanár volt, mint ilyen »Welche Wege fiihren nach Rom?« c. műve által kapott nagy hirre ; 12 év óta berni tanár, most Ilase utódja lesz Jénában. Sz. M.