Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-12-23 / 51. szám

A Széchenyi és Kossuth által megindított nagy nemzeti mozgalom kezdete óta a protestáns világi urak legnagyobb része a liberális zászló alatt harcolván, egyik főtörekvéslik volt egyházuk papjaival lehető jó viszonyban lenni, hogy igy a nagy nemzeti küzdelen ugy ezeknek, mind a be­folyásuk alatt álló gyülekezeteknek osztatlan támo­gatását megnyerjék. Ez sikerült is a pánszláv lel­készek és gyülekezetek kivételével. És mind 1848 előtt, mind 1849 után a protestáns egyházak leg­nagyobb többsége egy emberként állott a nemzeti liberális ügy mellett. Ezen politikai célok miatt azonban mellőzve lőnek az egyházi célok. Ha a mult században az egy­háziak a világi urak szolgái voltak, mostanában megfordítva a világiak teljesen a papi palást hor­dozóivá lettek sokszor még akkor is, ha azt a palástot besározta viselője. — Jöhettek az egy­házmegyei és kerületi gyűlések elé az egyes gyü­lekezetek a legalaposabb vádakkal lelkészeik el­len, elkövethetett ez a pap hivatalát lealázó dol­gokat, de azért a gyűlésen az egyházi törvényszé­ken mindig a papnak volt igaza. Beszélünk az ujabb időkben egyházunk újjá­születéséről, és e mellett a protestáns népre ujább és ujabb terhet rovunk; de azt hiszem, hogy az egyház újjászületéséhez az egyházi kormányzat újjászületése is megkívántatik. A mai kor józan szelleme azt kívánja, hogy egyháziak és vilá­giak egymással békés kezet fogva munkálják a vallási és erkölcsi intézmények felvirágoztatását, és épen azért anyagilag és erkölcsileg támogat­tassanak azok, kik életüket a vallás szolgálatára szentelik. De másfelől azt hiszem, hogy a világiak sem alacsonyíthatják le magokat egy osztály uszály­hordozóivá, hanem előttük kell tartaniok azt, hogy ők az egyházkormányzatnál tulajdonképen a gyü­lekezeteknek, a laikus elemnek a képviselői; nem egy osztálynak, hanem az egész egyháznak, a val­lásnak, az erkölcsiségnek védelmezésére s felvirá­goztatására hivatvák. És ezt nem szabad felednünk épen a jelen dőben. Tudvalevő dolog, hogy a patentalis küzdel­mekben, ha sikerrel harcolhattunk, azt főként an­nak köszönhettük, hogy gyülekezeteink szilárdul mellettünk állottak, s meg voltunk győződve, hogy ha a lelkészek némely helyeken netalán megin­ganának is, de a gyülekezetek nem hagyandanak cserben. Ne ámítsuk magunkat, egyházunk küz­delmeknek néz elé. És ezen bekövetkezhető küz­delmek között számithatunk-e ma feltétlenül gyülekezeteinkre? Nem akarok reá felelni, de annyit érzek és tudok, hogy az utóbbi huszonöt év alatt sokkal több történt a lelkészek, mint a gyülekezetek érdekében; s ha ez utóbbiak keb­lében az egyház iránti lelkesedés lelohad, az egye­dül az egyház világi őrállóinak a bűne. Most még nem késő, de siessünk addig lebilincselni a protestáns gyülekezeteket egyházukhoz, a míg az apáiktól öröklött egyházias érzület kebleik­ből teljesen ki nem hal." Eddig a cikk. Nem tudjuk, hogy az „egy presbyter" szavának mekkora nyomatékot tulaj­donítsunk s hogy az mily széles terjedelmű hang­nak a vísszhangoztatója; de azt tudjuk, hogy az a hang nem egészen apusztába kiáltónak a hangja, s hogy principiis obsta. Ezért talán nem leend fe­lesleges azon cikkre egy-két szót vesztegetnünk. Mi azokra nézve, a miket a cikkíró a sorok­ban mond, jó részt egyetértünk vele. Hogy a gyülekezeteknek alapos panaszai előtt az egyházi törvényszékeknek nem szabad siketeknek lenni, hogy a papi palástot beszennyezőkkel szemben nem a simitgatásnak, nem a bűnpalástolásnak, hanem szigorú itélethozásnak van helye, s hogy az egyház kormány rúdja mellé hivatott világiak­nak nem az a feladatuk, hogy egy kis osztálynak a szolgáivá alacsonyítsák magukat, hanem hogy a vallási és erkölcsi intézmények felvirágoztatását munkálják, a gyülekezetekben az egyház iránti ragaszkodás érzetét ez által is erősítsék: ezeket mind mi is hisszük és valljuk s azon reményben vagyunk magunk is, hogy ha talán itt-amott történ­tek is hibák a közelebbi időkben az egyházfe­gyelemnek a lelkészekkel szemben enyhén gya­korlása által; de jövőre az ilyesféle hibáktól ova­kodni fognak az egyház kormányán ülők, és pe­dig nem csak a világi tagok, de még inkább az egyháziak. Épen azok, kik mint a lelkészi kar ki­tűnőbb tagjai, az egyház kormányzó székeibe ül­tettettek, tehát a kiknek tekintélyük, becsületük a protestáns lelkészikar tekintélyével, becsületével szorosan össze van kapcsolva, belátandják, hogy ha az utóbbi évtizedekben aránylag oly sok tör­tént és történik a lelkészek és lelkész-családok anyagi helyzetének javítására, hivataluk méltósá­gának emelésére : viszont a lelkészek is kell, hogy mind tudományos képzettségük, mind jellemük s egyháziasságuk által minél méltóbbaknak tüntes­sék fel magukat azon ma már köztiszteletben álló és tisztességesen dijazott állások betöltésére. Nem osztozhatunk azonban cikkírónak azon nézeteiben, melyeket ő a sorok közül enged ki­olvasnunk, vagy a melyeket mindössze is ezen szavakban fejez ki: a világiak mostanában a pa­pok uszályhordozóivá lettek. Azt tudjuk mí is, hogy az ujabb időkben legtöbb helyütt egyháziak és világiak békés egyetértésben munkálódnak, is merjük azon áldásokat is, melyek ezen együt­munkálásból egyházainkra és lelkészeinkre áramk lottak; de < hogy a világi osztály az egyhásiat

Next

/
Oldalképek
Tartalom