Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-07-15 / 28. szám

ten gondolata megvalósult, testet öltött (lóyog rroocf f Qixóg t voágtogj. A megvalósult ige saját önálló léttel — VTioGtáoiQ bir, eiv.lov zov Oegv, &EO£ÍÖEöcazog, TtQEG^vzazog viog zov $£Ov. A logos fogalmát különben Philo az allegorice magyarázott ó-testamentumban is megtalálta, a mennyiben már a teremtésnél Isten a maga igéje által működött; de még inkább megtalálta a Példab. 8. fejezetében, hol az isteni bölcseség költőileg úgy iratik le, mint egy külön lény isten mellett, mint egy művész, a ki már a teremtésnél isten segitő társa volt. A logos az isten hasonmása és az ember is a hóyog képére teremtetett, először az eszményi, azután a látható, érzéki ember, mely mint a föld fia istentől nagyon távol áll. A lóycg az erény tanítója, közbenjáró isten és ember között, főpap s mint ilyen az ember szószólója isten előtt. E nézeteket vegyiti a Héb. lev. szerzője Páltól vett nézeteivel s elég szerencsésen, mert ezek által az az eszményi mysticus lóyog realisabbá válik, megfoghatóbbá lesz s elvontságából az emberek közé lép ; nem úgy mint a jánosi theologia theantroposa, ki a megtestesülés pillanatától fogva csakugyan nein e világon él, hanem csak eljött, hogy kijelentse az ő atyja akaratát, igazságát, megmutassa a saját és atyja dicsőségét s nem lesz azzá a lénynyé, a ki az isten és emberek iránti szeretettől áthatva tesz, küzd, fárad s eszméiért halálra adja magát. Az Isten fia a Héb. lev. szerint is, mint Pálnál láttuk, isteni természetét csak a benne levő jzvEtga alkotja, nem ugyan a Pál nvsvga áyicoavvtjg-e, hanem a TivEvuci auóviov: az örökkévaló lélek. Á 9: 14-ben Krisztus halálának engesztelő erejét is abban találja, hogy a jtvEvf.ia. auóviov-nal birt. Nem bikák és kosok vére a váltság eszköze, hanem a jzvevpa auóviov. E nvEvua teszi őt örökkévaló főpappá. E& adja neki a ól vauig $io)]g á/.azalaízov-t és ez az az életerő az, mi lényegét teszi. íme a Páli gondolat — a nvEvga Kcoonoiovv. Tiszta szellemi lény Jézus, mint a hogy szellem maga az Isten. (12. 9). De mig János megtestesült logösa, a fiu nincs semmi tekintetben alárendelve az atyának : a Héb. lev. szerint tőle függésben van, mert a Kr. nem maga dicsőitette meg magát s tette főappá, hanem az, ki igy szólott hozzá : „én fiam vagy te, én ma szültelek tégedet* (1. 5.) és a ki máskor ismét igy szól: »te vagy örökké való pap8

etc. (5. 6.) A fiu nem volt mindég ugyanazon dicsőségben, hanem rövid időre kisebbé tétetett az angyaloknál (2. 7.), azért, hogy az Isten kegyelméből mindenekért megkóstolná a halált« (2. 9). A Héb. lev. istenfiusági gondolata nem oly szűkkörii, hogy az specialiter csak Jézusra volna alkalmazható, hanem ki van szélesítve s ép azon az alapon, mint Pálnál, a mikor a 2: 11-ben azt mondja: „mert mint a ki megszentel, mint a kik megszenteltetnek egyből valók mindnyájan, melyre nézve nem szégyenli azokat atyafiainak hivni* — és „ mivelhogy azért a gyermekek testből és vérből valók, ő is hasonlatosképen részese lett ugyanazoknak „ (2: 14). A János logosánál fejlődésről szó sincs, az incarnatiója első pillanatától megdicsőüléséig mindég ugyanaz volt és maradt, a mi volt öröktől s a mi lesz örökké. A Héb. levél istenfia, mint minden teremtmény kísértéseken és szenvedéseken át jut el a megdicsőittetéshez, mert a kit szeret az Ur — megfenyíti, megostoroz pedig minden fiút, kit magához ragad. (12:6) s azokból, a miket szenvedett, tanulta meg az engedelmességet. Igaz, hogy e megalázásnak, e kísértésnek, szenvedésnek magasabb célja volt s egyenesen az isteni üdvoeconomia tervében rejlett: de mégis e vonások által közelebb hozza őt az emberekhez, mert csakis a mennyiben mindenben hasonló volt az ő atyafiaihoz s »mivelhogy szenvedett mikor megkísértetett, azoknak is segítségül lehet, a kik megkísértetnek* (2 : 18). Erzi, hogy egy a mi lényünktől egészen idegen, magas metaphysikai lény nem lehet megváltónk, neki hozzánk s nekünk hozzá kell hasonlóvá lennünk. Igy aztán a Héb. levél christologiája sajátságosan közvetítő paulinismus és johannismus christologiája között, ép u

gy» mint a keresztyénségről való felfogásában meg a paulinismus és az apocalypsis nézetei között. Ezt tárgyalni nem e mű feladata — elég csak rámutatni. (Folytatása köv.) Kenessey Béla. R EGISEGEK. Pro aris et focis. — Szerény megjegyzések Bogisich úr acad. székfoglalójára. — (Folytatás.) A 20-ik lapon minden vizsgálódás nélkül kimondja B. úr, hogy „Menyből jövök most hozzátok* régi kath. karácsonyi ének, hivatkozva Kajonira (1676.) Dehogy kath. ének, Luther Márton szerzeménye ez ! a XVII. század első felében fordította magyarra valaki, (eddigi kutatásaim szerint Begius vagy Király Jákob rozsnyói ev. magyar pap, de még teljes biztossággal nem állítom), és tették be a Cantionaléba. A dallama is német, azért hogy oly szép choriambicus ütemet ad is a dallam, bizony német az, tudnak ám a németek is choriambuson énekelni! Az ugyanitt hivatolt 38. (Illyésben 33, igazan pedig 34-ik) magyar Zsoltár : „Mindenkoron áldom az én uramat* Sztáray Mihályé, a szinte hivatolt „Zugódik, dúl, fúl magában e világ*, II. magyar zsoltár pedig Zeleméri Lászlóé, mindkettőről szólottam Illyés plágiumainak ismertetésekor. Hanem midőn a 22. lapon a »Szentek hegedűje* ismertetését végezné B. úr, igy szól: „Ismételve kiemelem a szelídebb békülékeny hangot, mely az énekes könyvek (t. i. a XVIII. sz. megjelentek) „Előljáró Beszédeiben* oly kedvesen hatja meg füleinket. Ennek különben valódi oka az, hogy az énekeskönyvek szerzői, illetőleg összegyűjtői vagy szerkesztői, nem lehettek hálátlanok a katholikusok iránt, kiknek felséges középkori hymnusaival gazdagították énekes könyveiket. * Ó be sokat íehetne erre mondani 1 de legyen elég ez úttal ennyi: imé 1 igy megy be a nagyobb sárba az, ki a kisebb sárból nem tudott kimenekedni 1 A katholikus énekes könyvekről szólván, (XVIII. sz.) ezeket mondja B. úr: „Ezen énekekben hamisithatlanul átszármazott az egykori daliás költészet. Habár a mult században (XVIII.) a kath. énekes könyvek számra nézve hátrább állanak a protestánsokénál ; de béltartalomra, a magyar zenére nézve azokat felülmúlják.* És itt elsőben is hivatkozik az 1695-ik Náray-féle „Lyra coelestis«-re. Nagyszámú jegyzeteim vannak a kath. énekeskönyvekből, rövid időn ugyan e t. lapok hasábjain fogom kimutatni cím és lapszám szerint, hogy azok a B. úr által eltitulált ős magyar énekek, „melyekből — szerinte — a mai sirva vigadó magyar nóta fejlődött, mely dallam kötés, rhytmicus beosztás, változatos ütemméret s csillogó harmóniai kiséret mellett a kedély érzelem nyilvánulásait: az öröm, lelkesedés, a bánat, merengés, a kitűnő jókedv, vagy