Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-07-01 / 26. szám

lek szerint; a halaiból való feltámadás által.* Hogy mily értelemben veendő a vióg &eov, kifejtettük, de vájjon mit értsünk a nvevua ayuoovvyg alatt ? Pál Christologiájában e homályos ponttal csak akkor jöhetünk tisztába, ha a Rom i : 3—4-et közelebbről megvizsgáljuk. Az apostol levele bevezetésében Krisztusnak messiási fenségességében való hitét az által akarja kifejezni, hogy annak az ő lelkében élő alaknak lényegéhez tartozó minden mozzanatát összefoglalja. Krisztus a Messiás. Ilyen már mint Dávid fia is, ez a tény lehetett legfőbb bizonyíték a római zsidó keresztyének előtt. Az apostol szemében pedig Jézus Messiásságának sokkal fontosabb kritériuma az ő halálból való feltámadása. Mert — a mint e helyet Baur a 2

Vorlesungen über neutest. Theologie4

c. művében magyarázza, a mi Krisztus mint Dávid fia, test szerint, t. i. Messiás, azzá lett feltámadása által, szellemileg. A feltámadás az ő messiási fenségének szellemi bizonyítéka, mert csak ez nyújthatott tényleges igazolványt a felől, hogy az a szellem, mely őt Messiássá tehette valósággal meg volt benne. Ez a szellem pedig nem lehetett más, mint a jtv€vf.ia áyuoovrrjg. Sokan, pl. Tholuck azt mondják, hogy a áyuoovvrj itt mint melléknév szerepel s ez lenne az egész kifejezés értelme: az ő szentséges szelleme, vagy az ő szt. lelke szerint stb. E magyarázatot Heiszler azzal támadja meg, hogy akkor összeesnék e kifejezés jelentése a megelőző ővva^ig értelmével s tautológiát képezne; szerinte helyesebb azok magyarázata, kik a nvavua aynooívr^g, által a Krisztus szentségét, ártatlanságát látják kifejezve s e szerint a Krisztusban levő isteni erő volt az, a mi feloldozta a halál kötelékeit s másrészről bűntelensége, mely miatt nem árthatott neki a halál. Kétségtelenül e magyarázat egészen megfelel az apostol egész gondolkodásmódjának. A halál az emberek bűne miatt jött a vilagba, ez is egyik isteni büntetés a bűnért, a mint e nézet uralkodó volt a zsidó theodiceában. Pál e nézetet örökölte. Hogy valaki meggyőzhesse a halált, annak teljesen ártatlannak, bűn nél kül valónak kell lenni. Tény, hogy Krisztus feltamadott, ez pedig nem lehet máskép, mintha isteni erő volt benne-és bűntelen volt. Krisztus a ayiog, az ő szellemétől áthatottak a ccyioi s csak azok támadnak fel, kikben e lélekből van és Kriztust magát is csak ez a lélek teszi Mesiássá. II. Kor. 5: 17 szerint a Krisztus tó nvev(.ia Iotiv abban az értelemben, mint fentebb láttuk, hogy az istenség szellemének örököse. E Ttvtv^a, mint Krisztus személyiségének lényeges eleme emberi megjelenésekor Messiási szellemmé tivsv/acc áyiwovvrjg- sé lett. és ez a 71VSVHC. dyuüoúvrjg az. által tett magáról bizonyságot, hogy mint Ttvev^ia UooTtoiovv (I. Kor. 15: 55) — éltető lélek működött, mely felett a halál diadalt nem vehet.^ A mi — mondja Baur („Paulus") a jivevpa áyuoovvrjg magára a Krisztus személyére nézve ; ugyanaz az emberiségre nézve a tcveviiu UúotzoioÍv, mely az emberiségben működve a bűnöktől s igy a halálból is kiemel, a halandó, bűnös da^-ot a mennyei ember képéhez teszi hasonlóvá, s ez által megtöri a halál fulánkját. Valamint Ádámnál a bűnnel együtt, mely benne kezdett először nyilvánulni, már a halál elve is megvolt, ugy Krisztusnál a bunnélküliség nemcsak a haláltól való mentességet vonta maga után, hanem még inkább az élet elemét; a megelevenítő szellemet hordozta magában. Ez a Jézus lényegét alkotó szellem minden esetre élt, mielőtt megtestesült. Élt az emberek szivében a megváltás utáni szent vágy s igy mint eszmény, mint váradalom élt a megváltó is. A régi dogmaticusok azt mondották, hogy élt a h'tyag incarnandus, a mikor még az a Krisztusban nem incarnálódott. Ezt ma is taníthatjuk s a | vailás-történelmi kutatások világa mellett még inkább, mint valaha, hogy a keresztyénség üdvözitési eszméje csiraszerüleg ott élt minden idők ota az emberiség keblében, az után vágyott mindég s nemcsak a héber, hanem minden vallás tekinthető e szempontból jtaiőaycjyog elg yolütopnak. Üdv, béke, megnyugvás, megváltás után sovárgott az emberiség minden időben, kezdve a fetisimádótól fel a keresztyénség hívéig. Amaz is azért borult le imádott csodás alakú köve vagy fatörzse előtt, hogy annak netaláni haragját kiengesztelve, önmagának békét szerezzen. Természetesen a megváltásnak magasabb, sürgetőbb vágya csak a fensőbb vallásokban nyerhetett kifejezést, a hol már az »én« és »nem én« — az istenség rendkívüli szellemi nagysága s a mi parányiságunk érzete erősebb tudatra ébredtek. Hogy tehát, az a szellem, mely Jézust áthatotta, mint szent vágy, mint eszmény élt, mielőtt a történeti Jézusban megjelent, annyit Pál apostol is tanit. Ez világosan látszik ama helyekből, melyekből igen sokan a jánosi logostan értelmében tanított práexistentiát szeretik kiolvasni; pedig azt, hogy Krisztus földi léte előtt egyénileg létezett volna, határozottan sehol nem állítja. Bár kétségtelen, hogy az apostol Christologiája e pontban áll a legkevésbbé szilárd alapon s nem nyer teljes kifejtést. Hiszen ő benne a felfeszitett és feltamadott Krisztus élt s keveset törődött előéletével s a práexistentia kérdésénél jobban érdekelte a parousia, melyet még az ő életeben bekövetkezőnek hitt. Holsten szerint Pál határozottan tanítja Krisztus práexistentiájat, a mennyiben Isten őt a teremtés kezdetén a földi ember mellett teremtette, ki a többi magasabb lényekkel együtt egy nem földi, anyagi, hanem égi pneumatikus, fény testben volt Isten trónja körül. Ezt az égi embert isten az idő teljességében elküldte egy földi testben, hogy ebben a bűnöknek az emberek által megérdemelt büntetését hordozza s igy az ő helyettesük legyen. A kereszthalál után ez égi ember ismét minden földi korlattól megszabadult s megdicsőült. Ez egész okoskodását, valamint Lutz is az I. Kor- 15 : 47-re épiti, hol az avd-QCúnog £s ovoavov-ról van szó, mely eo ipso involválja a práexistentiat. Azonban maganak az apostolnak szellemében vizsgálva meg a kifejezést, abból a tornéneti Jézus práexistentiájat nem lehet kimagyarázni. Mert ez az avdooicog e£ ovgctvov csak szembe van állitva az íxv&QtoTtog 6/ yrjg yor/.og-sal, mondhatnók az ember eszménye a realiter meglevő emberrel és Krisztusban tényleg ez az eszményi ember valósult meg, a kinek ősképe csakugyan mindég megvolt, élt ; de nem maga Jézus, mint a hogy azt később a logost Jézussal azonosító nézet hirdette. Sokan, pl. Oosterzee is, II. Kor. 8 :g bői szeretnek argumentumot csinálni a práexistentia mellett. Ott ugyanis ez van mondva : „Mert tudjátok a mi Urunk Jézus Krisztus jótéteményét, hogy ő ti érettetek szegénynyé lett, mikor gazdag volna, hogy ti az ő szegénységével meggazdagodnátok etc." Itt az iiiTioyevoe kifejezést szeretik jövő idővel fordítni, hogy szegénynyé lett : pedig ez ép úgy teheti ezt : szegény vala, t. i. jól lehet gazdag lehetett volna, mégis szegényen élt s aztán az aoristos soha sem fejezhet ki jövőidőt. Ugyanaz a gondolat van itt kifejezve, a mi a kisértés történetében, Máté 4. 1 —1 i-ben, hogy az, a kinek hatalmában állott volna (már t. i. zsidó felfogás szerint a Messiásnak) országok urává lenni, szegény marad s átküzdi az életet azért, hogy minket lélekben tegyen gazdaggá az üdvösség, a mennyei birodalom megnyerése által. Egyik legkiválóbb helyül hozzák fel a práexistentia tana mellett az I. Kor. 10. 4. És— mondja Baur (Paulus 624. 1.) méltán, mert ha lehet is a felett vitázni, hogy