Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-06-24 / 25. szám

messiási jóslatára, hogy bizonyítsa velük, hogy csakugyan Jézus a megígért Messiás. Ezt sem önmaga, sem olvasói előtt külső tekintélylyel bizonyitni nem tartotta szükségesnek, — oly erősen élt e tudat lelkében, mikor egyszer a kereszthalál és feltámadás jelentősége egész nagyságában feltűnt előtte. Ellenben a Héb. lev. szerzője nem mulaszt el egyetlen alkalmat is, hogy ó-testamentomi idézettel ne bizonyitsa, hogy Jézus az csakugyan, kiről a próféták szólottak, ki eljövendő volt, kiről a zsoltáriró szent lelkesültsége magasztos pillanataiban emlékezett. Pál szemében megváltóra volt szükség, ki feloldjon a törvény átkától, — a Héb. levélnek inkább Messiásra, Istenfiára, egy nagy főpapra, ki az emberiségért tökéletes áldozatot mutasson be, mely egyszersmindenkorra elégséges legyen, mert a lélek megnyugtatására nem elég a földi gyarló ember által bemutatott évenként ismétlődő dÍGia. Igy körvonalozva a két szerző álláspontját s intentioját, lássuk már most részletesen kifejtve a két Christologiát. A mint fentebb jelzém, a kereszthalál és a feltámadás ténye volt az, a miből Pál levezette az egész keresztyénség elveit s ugyanazon két tényből alkotja meg a maga Christologiáját is a megváltás főgondolatával. És mig Krisztus személyiségét vizsgálja, feltárul előtte az egész isteni üdvoeconomia, melynek központjában van Krisztus. Az eredendő bűn gondolatából indul ki, a mikor már a Rom. levélben teljesen fixirozza dogmatikai nézeteit. O is örökölte a zsidó theologia ama nézetét, hogy az első ember, Adám, ártatlanságban, s ebből folyó halhatatlanságban teremtetett. Mikor aztán szabad akaratával visszaélve, bűnbe esett, halandó lett és a kárhozat fia minden ő utóda, isten haragját — ooytj Osov — magára vonta, mely nyilván vagyon a mennyből, az embereknek minden hitetlenségek és hamisságok ellen, kik az igazságot hamisan fogva tartják (Róm i. 18.). Isten pedig kijelentette magát, s mégis ők »az ő okoskodásokban hijábavalókká lettek, és az ő balgatag szívek megsetétedett. lís mikor magokat bölcseknek vallának lenni, balgatoklá lettek; Mert a halhatatlan Istennek dicsőségét elváltoztatták a halandó embernek, madaraknak, négylábú állatoknak, és mászóállatoknak kifaragott ábrázatjokra". (Rom i. 21-23.) A zsidó sem jobb, a ki pedig támaszkodik a törvényre és dicsekszik Istennel, a ki kérkedik, hogy ő »vakok vezére, azoknak világossága, kik a sötétségben vannak, a balgatagok tanítója, a tudatlanok mestere.' (Rom. 2- 19 stb.) Pázony görögök és zsidók mindnyájan bűn alatt vannak, a mint meg van irva: „Nincsen csak egy igaz is. Nincsen ki tudná, nincsen ki megkeresné az istent. Mindnyájan elhajlottak, egyetembe haszontalanokká lettek.4

(Rom 3: 10—13); Ilyen bünős lévén az ember, büntetendő volna az egész világ az Isten előtt. Pedig ott volt a törvény ; de ugy érzi az apostol, hogy a törvény cselekedeteiből egy halandó sem igazulhat meg Isten előtt, dia yaq póuov fyTiyviooig áitagviag. A törvény álláspontján valódi erényről nem lehet szó. A törvény iránti engedelmesség csak szolgai, tünékeny, külső és önkéntes s ellentétben van azzal a megigazulással, mely Isten előtt kedves lehet s a mely mint megigazulás beszámittatik, ifv l yí'CsTcci ó öeóg ör/.aiodvr^ — (Rom. 4:3 — 5 Rom 1 : 17, 3 : 21, II. Kor. 5:21) De mig a törvényben kijelentetett Isten haragja, kijelentetett végre Isten igazsága törvény nélkül a Jézus Krisztusban az evangelium által .(Rom. 1: 17; Rom. 3: 21 — 22.) S érzi az apostol, hogy a mit a törvény nem képes megszerezni — a megigazulást — az Isten jóságos kegyelméből ycQig (Rom. 3. 24) szeretetéből—clycon] {Rom. 5. 5, 8) és <f ilavOQí'jTtiu-jából megnyerhetjük és nem a törvény iránti engedelmesség jutalmául v.c(t' 6(ftihjpa (Rom. 4. 4) hanem ingyen díoqmv ríj avvov yáoiTi (Rom. 3. 24). Hogy a megigazitást Isten véghez vigye az ő erkölcsi tökéletességével összhangzatban, elhatározta örök tervét létesíteni ; Jézus Christust az emberiség megváltójául elküldeni (Rom. 8. 29) és a ki bűnt nem tud vaia, tevé mi érettünk bűnné, hogy mi lennénk Isten igazsága ő benne. (II. Kor. 5. 21.) Jézusban megjelent, az igaz ember, a második Adám ; de benne mindannak, a mi az első Ádám által e világba jött s az emberek osztályrésze lőn, épen ellenkezője történt. Mert amaz által jött a világba a bun és halál, emez által a kegyelem és — mert ő bűnnélküli volt — az élet. Sőt ha az első Ádámmal sokan elvesznek az egynek bűne miatt: t) yáqig rov St<>c v.ai 1) ői'jQtá h yj'toiri i7j tor ivdg cív&qlÓjTov 'h]Gov Xqigtov dg mig Ttollovg sjtiQioaevGE (Rom, 5: 15.) És ^sokkal inkább az isten kegyelme, és a kegyelemből való ajándék, mely az egy ember Jézus Krisztusé, sokakra elhatott*. A megalázott és halandóvá lett embernek ellentéteül állítja oda Jézust, mint második Ádámot, mint az ember eszményképét, mint ősatyját az ujjá született emberiségnek. Ez a őtíriQog avÖQtoxog óvocnxw van, mig a jtQLúTog avdQiúítog ;/. yig yoi/.óg (I. Kor. 15. 47.) Jézus Ádám hasonmása; de o toyarog \4öuu tig nvtvua CtooTtoiovv, o nQíOTog uvdooj;cog 'Aöuu tig ipvyjjv -cooav (I. Kor. 15. 45.) E két különbséggel jelezve van, hogy az avÜQOMog év. yrjg /o/zoVban a halál eleve is megvolt a bűnnel együtt, mert hisz az első emberben a (Jaoi-sal összekötött xpvyi] uralkodik s a mi csak az emberben gyengeség, halandóság, végesség, — melyek az isteninek mind ellentéteül szolgálnak — annak mindez a 1pvy)] a kútfeje. Az apostolnál a \l>vyLY.óg egy jelentésű a GUQ/.r/.cg-sal, mely az ember érzékiségét, anyagiasságai, testiségét fejezi ki a maga durva ösztöneivel és erőivel. Mig a második ember rcvevf-ia Uúoitoiővv-dL magában rejti az élet elemét, a megelevenítő szellemet, kizárja a bűnösséget s igy nincs is, nem lehet a halainak alávetve. II. Kor. 3. 17 szerint pedig o y.vQiog ró iirevua Ígtiv,— lényege tehát szellem, melyről másutt azt mondja, hogy csak homályosán és tükör által látható. E nvev^ia-t részleteseben II. Kor. 3. 7 s következő versekben határozza meg. Hasonló ez — szerinte — ama világossághoz, fényhez, mely ott ragyogott Mezes arcán ; de melyre az Izráel fiai nem birtak nézn;

, pedig az csak mulandó volt, mig eme fény dicsőségesebb, mert maradandó. A tisztaság, fény, dicsőség, — abban az értelemben, a melyben a Mózes arcáról sugárzó fényről beszél, — teszi lényegét a jivevf.iu nak és vele együtt Jézusnak. Krisztusnak eme lelki fényességéről tükröződik vissza magának Istennek örök világossága is. Ezért mondja az apostol II: Kor. 4. 6-ban, hogy az Isten, a ki parancsolta, hogy a setétségből világosság legyen, ugyan ö az, a ki fénylett a mi szívünkben, hogy a Jézus Krisztus orcáján való Isten dicsősége esméretének világosságát kozlenénk egyebekkel is. Hogy megvilágosítsa az isten dicsőségének ismeretét a Jézus Krisztus arcán, mint egykor a Mózesén az arcáról lesugárzó fényben. Kristus az Isten képmása is és a mint az istenség fényessége rajta tükröződik vissza, úgy az ő fényességének visszasugárzója az ő evangelioma, mely avayyéhof r^g őóStjg xov Xoigvov, melynek ismére!e II. Kor. 4. 4 szerint abban is, a ki azt magiba fogadja, mint örök világosság fénylik. Hogy Krisztus, — mint általában az istenség — szellem és világosság s hogy