Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-04-01 / 13. szám

nek szerinte a Sárváry Béla és ifj. Schiffner Gyula-féle „műferditmények® és ^fércelmények* is), vagy e közönségesen u. n. s

puskák* kiküszöbölhetésének eszközeiről röviden, de a szakembert teltüntető tárgyilagossággal értekezett, ugy hogy neki köszönhető azon széles mederben kiterjedt számos felszólalás és vitatkozás, melyek a tárgyalt kérdéssel kapcsolatosan a klassikusok sikeres tanitásánák módszereire minden irányba elágaztak. Érte kezése egyébként a szaklapokban is meg fog jelenni. A mi a bizottságok előterjesztéseit illeti, azokból kiemelendő, hogy a vallástani anyag megválasztását és beosztását célzó s ide áttett kérdést a konvent s illetőleg az egyetemes tanügyi bizottság hatásköréhez tartotta az értekezlet. A kerületi tanárkar által 1864-ben teremtett s leginkább a maga erején fenntartott »tanári özv. árvái gyámalap« kezelésének felülvizsgálatára kiküldött bizottság örvendetes előterjesztéseket tehetett, a mennyiben a cselekvő állás 1883. jan. i-én már 30 366 frt 95 krt mutatott fel, annak dacara, hogy jelenleg 9 segélyzendő veszi igénybe a pénztár jövedelmét. Az 1882. évi gyarapodás összege 1594 frt 23 kr. — A gyűjtemények és taneszközök megvizsgálására kiküldött bizottság a szigorú kritika mérlege után is arra a kedvező eredményre jutott, hogy a zilahi kollégium átértve hivatását, a kor színvonala mögött e téren sem marad s felszerelései nem sok kívánni valót hagynak hátra. A dolog természeténél fogva volt oly határozat is, melyre a jövő értekezlet fog határozni; és pedig megvitatás alá került, hogy az uj tanrendszer keretébe miként illeszthető be a magántanitás, van-e reá szükség ; továbbá, hogy a rendes tanárok szaporodtával az iskolai bennlakás és felügyelet kérdése miként oldathatnék meg legcélszerűbben. Mindezek tekintetében végmegállapodás nem jöhetvén létre, e tárgyakban való előterjesztéssel a jövő évi kolozsvári értekezleten Dósa Dénes bízatott meg, a melyen megtartatnak a mostanról elmaradt értekezések is; uj értekezőkül ajánlkoztak pedig Benke István Sepsi-Szent-Györgyről és Bartha Zsigmond Nagy-Enyedről. Nem hagyható említés nélkül azon páratlan fogadtatás, melylyel ugyszólva az egész Szilágymegye és Zilah városa az értekezlet tagjait összesen és egyenkint elhalmozták. A gyűlés alatt a tanárok tiszteletére fényesen sikerült jelmezes táncestély rendeztetett báró Wesselényi Miklósné védnöksége alatt; első nap báró Wesselényi főgondnok a Medve szállodában 70 terítékű, Czell Benő zilahi egyh. gondnok másodnap 50, a városi hatóság pedig 3-ad nap 65 terítékű közebédeket rendeztek, — melyeken számtalan szellemes pohárköszöntő tartatott, többek között Szikszay Lajos az uralkodó családra, Hegedűs István b. Wesselényi és nejére, Wesselényi a tanártestületekre, Nagy László Trefortra, továbbá toastok mondattak Nagy Péter püspökre, Baranyai főispánra, Szikszay Lajos orsz. képviselőre stb. Kegyelet hiány. Az ügy elintéztetett, meghozva a presbyterialis végzés, mely szerint a 34 éven át híven s lelkiismeretesen szolgált tanitó özvegye, árváit karjára öltve, mehet alá is, fölfelé is, merre épen kedve tartja. De hát úgy kell neki! Miért lett tanitó nejévé, s miért volt férje oly hosszú időn keresztül hív és lelkiismeretes tanitó ? Hitte talán, hogy az érdem elismerést s jutalmat fog nyerni ? Miért hitte ? megszégyenité reményét a kegyeld hiány. A f.-baranyai ref. egyházmegyébe kebelezett Túrony nevű egyházközségnek volt iskolatanitója id. Lukács Sándor 1848—1882. éveken át. Itt tölté el élete legmunkaképesebb idejét, feláldozva erőit s tehetségét a nevelésügy előbbvitelére, értelmes polgárok s egyháztagok képzésére. Hogy munkája nem maradt eredmény nélkül, megtetszik az általa képzettek helyes felfogási s okos gondolkozásmódján. Ennyi szellemi jutalom, a munkát koronázott ily siker, talán elég is az ügybuzgalomért, melyet iskolája érdekében, s az egyház javáért kifejtett ? Mondjuk, hogy elég; mert hisz az mar maga édes nyugalommal s megelégedéssel töltheté el a hű munkás lelkét, hogy még életében megláthatta fáradozásai eredményét. Ámde nem csekély dolog, oly hosszú időn át — silány fizetés mellett, küzdve nélkülözéssel is — híven s lelkismeretesen szolgálni. S nagyon visszatetsző, ha az egyház az ő javat munkált tanítója érdemeit, annak elhunytán, kegyelethiánynyal jutalmazza. 1882. dec. 3-án hunyt el id. L. S., s ez alkalomból örömmel értesültünk a kegyelet annyi jeléről, hogy az eltakarittatás költségeit, de a melyek nem nagy összeget képviseltek, az egyház saját pénztárából fedezte. A mily örömmel töltött ez el, ép annyira elszomorító az, hogy ennél tovább nem is ment, s ennél többet nem is tett az egyház. De hát elég-e ennyi kegyelet a 34 évig híven s lelkiismeretesen szolgált tanitó emlékének ? Szerintünk nem elég, mert annyi s olyan munka ennél több elismerést s jutalmat is érdemel. S ha a hű munkás fáradozásainak anyagi jutalmát, életében is szűk mérvben élvezhette, holta után özvegyét s árváit karolhatta volna fel az egyház nemes részvéttel, megadván az özvegynek az általa kérni el nem mulasztott kegyelemévet. Ezt annyival inkább kellett volna tennie ; mert — számot vetve a körülményekkel — ez mintegy természetes következménye lett volna a temetésnél kimutatott kegyeletnek. Az az eró\ mely a jó emlékű tanitó elhunytakor, a bánatba esett egyház, vagy közvetlenebbül : egyháztanács fájdalommal telt keblében lángra lobbantá a hála tüzét, az az erő fenntarthatta s éleszthette volna továbbra is e tüzet, meríthetett volna az elhunyt érdemeiből s életéből elég tápanyagot a hála tüzének élesztésére, s az egyház anyagi erejének veszélyeztetése s nagymérvű terheltetése nélkül létrehozhatta volna a hála s kegyelet joggal várt gyümölcsét: a kegyelem-esztendőt, s nem esett volna magával következetlenségbe, mint most, annak megtagadása miatt. Ennyiben ismertetjük a túronyi ügyet. Ez eset alkalmából is nagyon érezhető a hiánya egy idevágó törvényszakasznak. Ugyanis : a lelkész-özvegyek kegyévére vonatkozólag ad útasitást az egyházi törvény, ámde elfeledkezik a tanítók özvegyeiről, pedig ez intézkedés nagyon is hiányosnak, egyoldalúnak tűnik fel, mert a tanitó szintúgy hivatalnoka az egyháznak, mint a lelkész, s ha azon édes nyugalommal s tudatban hajthatja fejét a síri álomra, hogy bizonyos időn át teljesített hív szolgálata elismeréseül, mindjárt az ő elhunyta után nem dobatik özvegye, árváival együtt az inség s nyomor karjai közé, hanem számára a kegyév megadatik : miért vannak megfosztva a tanítók e megnyugtató tudattól, kiknek vállaikra, hivataluk folytán szintén nem kevés teher nehezül ? Az ő hiv és lelkiismeretes munkálkodásuk miért nem részesül elismerésben, méltánylásban, jutalmazásban ? Az egyházak önkényéhez képest, miért tadagható meg özvegyeiktói a kegyév ?