Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1883 (26. évfolyam, 1-51. szám)

1883-01-07 / 1. szám

lent, érettünk szenvedett, meghalt, feltámadott isteni eszmét, a nélkül, hogy akar eszével s kora műveltségével, akár a naiv vallásos kedélyek hitelveivel ellentétbe jönne. Ez azonban csak egyik, nagyon is kétes értékű, s csak korunk vallásos nézeteinek szerencsétlen hullámzása, az uj korszakokat jellemezni szokott zavarosság által igazolt becse ezen munkának. Nyissa fel az olvasó bárhol ezen füzetet, lelkét megragadtatva érzendi úgy tartalma s melege, mint szépsége által az egyes beszédeknek. Epiteni és épülni az Istenben vetett erős hitnek és a Krisztushoz való hő ragaszkodás érzetének élesztése által : ez szerzőnek egyedüli célja, és ő ezt eléggé meg is közelíti, ügyesen felhasználva széleskörű egyházi és világi tudományos ismereteit, az egyházi szónoklat szabályait s fogásait, lebilincselve hallgatóit avagy olvasóit tiszta, egészséges, ékes, de azért minden üres cifraságtól, felesleges virágtól s értelmetlen bombastoktól teljesen ment irályával. Egyik beszédében meglep bennünket a gondolatok ügyes fordulata, másikban a rajz szépsége, majd az ellentétek egymás mellé helyezése. Itt egy, amott más szépség ragadja meg lelkünket, úgy hogy mind tartalmára, mind szépségére nézve méltó helyet foglal ezen füzet a közelebbi pár évtized alatt megjelent legbecsesebb s legkedveltebb e nemű dolgozatok között. De helyet foglalhat — hogy apróbb előnyei közül is kiemeljek legalább eg}'e

t, — kiállítás tekintetében is. Nem épen papírját értem, bár ez ellen sincs kifogásom, nem is valami ragyogó külsőre célzok, mert biz ez hiányzik, de nem is szükséges, hanem a nyomdai korrektségre. Szerző is, úgy látszik, nagy tiszteletben tartja a közönséget és minden szót, minden kifejezést jól meggondol s megcsiszol, mielőtt a közönség elé adná s igyekszik lehetőleg szabatosan tolmácsolni gondolatait ; de viszont a nyomda tiszta betűkkel, a sajtóhibáktól lehetőleg menten sokszorosította a szerző által leirottakat, amit maholnap már érdemül kell felróvni, és mi ezt ezennel teszszük is a debreceni városi könyvnyomda irányában, melyből ezen munka kikerült. Farhas József. BELFÖLD. Missiói tudósítások Slavoniából. Brekinszka-Daru vár. A mult év tavasz óta midőn a dunántúli ref. egyházkerület rendelete folytán a jó skótoktól búcsút vettem, alig van nap, melyben emlékembe vissza ne idézném ama kedves perceket, melyek alatt a »magyarok patrónusa®, az érdemekben megőszült pap, Dr. Moody Stuart a jótanácsokat, áldás és szerencse kivánatokat osztogatá. Valóban, mintha most is hallanám ugy az ő, mint a jó edinburghiak áldáskivánatait, s mintha halla^ nám, hogy ők imáikban ma sem feledték el a szegény missionariust, ki iránt oly nagy előszeretettel viseltettek, s kit maguk iránt örök hálára köteleztek szeretetük tisztelet- és utánzásra méltó s igazán keresztyéni bánásmódjuk által. Mintha most is látnám ama szeretetteljes alakokat, melyek — midőn a nyomor kopogtatott ajtómon — egyik kézzel azt, másikkal engem ragadtak meg, s mig azt messze űzték, addig engem közelebb és közelebb vontak magukhoz ; megismertették velem a három keresztyéni erényt, s hinni, remélni és szeretni tanítottak! Jól esik lelkemnek visszagondolni ama szép időre, jól esik különösen akkor, midőn látom, hogy az ott és akkor összeszedett magvak ma nem az útfélre, nem a sziklák közé, hanem igenis termékeny földbe esnek, hol megtéréshez illő gyümölcsöt teremnek némely 10, 20, 30, némely 50, 60, 100 annyit. így történt ez velem is, pedig nem dicsekedhetném vele, hogy olyan keresztyén volnék, milyennek lennem kellene; mert hiszen a gyarlóság engem is ugy megkörnyékez, mint bárkit mast, de azt mégis elmondhatom, miszerint Istennek különös áldása kísér utaimon, s alig egy évi munkám után már majdnem egészen teljesülve látom drága skót testvéreinknek a slavon missióra tett jövendöléseit. Ok a legjobbat jósolták, én nagyon keveset reméltem, s nem hittem, hogy én, kiből ott Helvetiában minden nemesebb érzést majdnem egészen kiirtottak, hogy én mondom, még valaha lelki épülésről s szép sikerrel gyönyörködtető missióról stb. beszéljek. És ime mit szül egy rövid év! Olyan változást, mely majdnem hihetetlen, s ez a jó skótok érdeme marad. De hát szóljunk már arról a missióról s énekeljük — mert szánkba illik — emez angyali éneket : „Nagy örömet viajd hirdetek, melyen örvend ti szivetek!* Ha volna egy kedves magyar, ki kérdezne, hogy váljon micsoda öröm az, melyet hirdetni akarok, ezt mondanám neki: „Jer édes atyámfia és lásd örömünket ; ez öröm — mely kebleinket járja s melyet neked is hirdetni akarok — az anyaország kebléről leszakadt, de annak hatarin túl is hűtlenné nem lett kis magyar sereg öröme, jer s ha van még szived, mely a magyar nemzet szebb jövőjeért dobog, ha van még ereidben egy csepp magyar vér, mely minket a magyar haza fiainak ismer és vall, ugy jer, halld meg esedezését e szétszórt tagjaidnak, kik itt a Dráva-Száva között is magyar énekben, magyar imában és fohászszal imádják a magyar nemzet nagy Istenét ; jer halld az örömet, s örülj velünk örvendezőkkel ; és ha sirunk, nyújtsd ki karjaidat s törüld le bánatszülte könyeinket. Tehát eljött az idő, midőn a sokat emlegetett slavon missióról mint tényről beszélhetünk, s habár nehezen halad is missiónk szekere — kellő támogatás hiányában, de jól esik mégis lelkünknek, hogy már egyszer elindult s ballag célja felé. E missió élére — alig hogy kipihentem fáradalmaimat, mely helvét-, francia-, -Qw

gais^skót-, holland- és németországi utazásaim utan